Üres Kosár
"- Jó, hogy jössz Teiresziász. Éppen arról értekeztünk, hogy győzelmünkhöz, városunk jólétéhez még szükségünk van előjelekre.
Ezt egy ősz ember mondta. Egyike azoknak, akik még a Kadmosz megölte sárkány fogaiból születtek.
- Például egy tehénre. Legyen tehén. Kadmoszt is az vezette ide, városalapításra. Igazán jó előjel lenne. Szó sincs róla, hogy meg akarnók rendelni. Csak jólesnék, ha tehenet látnál.
- Jó. Megnézzük.
A jós kiegyenesedett. Tenyerét ég felé fordította, aztán körülnézett. Két kutyát látott a thébai utcán. Ezek egy darabig kergették, ingerelték, most éppen megnyugtatták egymást.
- Két kutyát látok- mondta ünnepélyesen.
- Nem egyet? – kérdezte az előbbi vén.
- Kettőt.
- És nem tehenet? – így Polüdórosz. – Nézd meg jobban.
- Megnéztem. Kutyák.
- Nem tarka? – Ezt egy másik sárkányfogból-támadt vitéz kérdezte.
- Nem tarka. Szürke. Azaz pontosabban: szürkék. Bár most nagyon egybefolynak.
- Nem egy?
- Kettő.
Polüdórosz széttárta a karját: Teiresziásszal nem lehet okosan beszélni. Illőnek érezte, hogy figyelmeztesse, mennyi jótéteményben részesül. Ezt meg is tette. Utána még egy végső kísérletet tett.
- Milyen a tőgye? – kérdezte.
- Tőgyük – javította ki Teiresziász. – Egyébként pedig néhány árnyalatnyi helyesbítést kell még tennem. Tőgyük sem, mert az egyiknek semmiképpen sem lehetne tőgye. De tőgye sem mert a kutyáknak az nincs. Nem így nevezik. Két szürke eb. Szerelmeskednek. És nem tudom hogyan hathat ez a most induló háborúra.
- Hiszen mi is csak árnyalatnyi helyesbítést kívánnánk, Teiresziász – mondta most egy fiatal vén. Nagyon energikus volt, ezért került a vének tanácsába. Látszott, hogy indulatos, de nyugodtan beszélt, nyájas, oktató hangon. – Csak annyit, hogy nem szürke, hanem tarka; nem kettő, hanem egy; nem eb, hanem tehén.
- És akkor már egyáltalán nem különös, hanem magától értetődő, hogy a tőgye telt – tette hozzá Polüdórosz.
- És ha a tőgye telt, akkor van is. - felelte Teiresziász. – Csakhogy nincs. Ezért telt sem lehet."
A meztelen istennő és a vak jövendőmondó - Devecseri Gábor (1917. február 27.- 1971. július 31.)
Thomas Love Peacock 1785. október 18-án a dorsetshire-i Weymouthban született. Angol költő, regény- és drámaíró. Apja londoni üvegkereskedő, aki fia születését követően hamarosan elhunyt. Thomas egy magániskolában tanult a surrey-i Englefield Greenben. Korán, már tanulmányai közben elkezdett írni. Első önálló írásai nem voltak túl sikeresek. Az első, The Monks of St. Mark (Szt. Márk szerzetesei), 1804-ben, a második (Palmyra) 1806-ban jelent meg, ezt követte 1810-ben a The Genius of the Thames (A Temze szelleme), a The Philosophy of Melancholy (A búskomorság filozófiája) 1812-ben, valamint néhány, nem túl jelentőségteljes lírai és egy-két soha elő nem adott színpadi mű. Egy rövid ideig a Brit Királyi Haditengerészet egy parancsnokának, Sir Home Riggs Pophamnak magántitkára volt. Ebben az időszakban egy wales-i utazása során ismerkedett meg Percy Bysshe Shelley-vel. Első sikereit az 1816-ban kiadott Headlong Hall című novellájával érte el. 1817-ben Great Marlow-ba költözött, ahol napi kapcsolatban volt Shelley-vel. Ebben az évben jelent meg következő novellája, a Melincourt. Itt készült el leghíresebb írása is, a Nightmare Abbey (1818.).
Egy volt iskolatársa, Peter Auber, közbenjárására 1819-ben munkát kapott a Kelet-Indiai Társaságnál.
1820-ban elvette a wales-i Jane Gryffydh-et, akit előtte még sohasem látott. A kezét regénybe illő módon, levélben kérte meg. Négy gyermekük született. Lányuk, Mary Ellen Peacock lett az író és költő, George Meredith első felesége.
Édesanyja haláláig (1833), a következő művei jelentek meg, Maid Marian (1822), The Misfortunes of Elphin (1829), Crotchet Castle (1931), ezután ideiglenesen cikkírásra korlátozta irodalmi tevékenységét. A Westminster Review és a The Examiner napilapok hasábjain publikált.
A Társaságnál egyre fontosabb feladatokat látott el, többek között sikeresen védte annak liverpooli sóadóval kapcsolatos állásfoglalását James Silk Buckingham támadásai (Calcutta Journal) ellenében. Indiába gőzhajózott, ahol a Képviselőház több bizottságában is képviselte a Társaságot. 1835-ben Peacock volt a felelős Francis Rawdon Chesney eufráteszi expedíciójának megtervezéséért és szervezéséért. 1836-ban, James Mill halálát követően átvette annak hivatalát az India House vizsgálóbizottságának élén. 1839 és 1840 között a Keleti-Indiai Társaság főfelügyelőjeként a Jóreménység fokának megkerülésére tervezett acélépítményű gőzhajók kivitelezését felügyelte. Ezeket egyébként az első ópiumháborúban (1839-1842) is bevetették. 1856-ban visszavonult, a Kelet-Indiai Társaságtól tisztes nyugdíjban részesült.
1866. január 23-án a middlesex-i Lower Hallifordban hunyt el.
Ismét olvashatnak némely csodatételek, kiket tőn Szent Margit asszony még e gyarló világban élvén.
Egy időben Szent Margit asszonynak halála előtt három esztendővel, karácsony után lőn nagy árvíz, úgyhogy bejöve e klastromba a szolgáló leányoknak udvarára, a nagy udvarra. Ezen időben vízkereszt után jöve ide e klastromhoz az időbeli provinciális, fráter Marcellus. Mikoron bejött volna a provinciális e klastromba, mikoron jutottak volna a lokutórium elébe és szólnának nagy tisztességgel a szororok a provinciálisnak, monda Szent Margit asszony a provinciálisnak: "Tisztelendő atyám, mi nagy veszedelemben vagyunk az árvízért, mert a Duna annyira áradott vala meg, hogy elvette vala e klastromot." És megmutatja vala neki helyét is az árvíznek, és úgymond vala: "Hova lett volna nekünk tetemünk is." Felele a provinciális Szent Margit asszonynak: "Menj el, menj el innen, ezt én nem hiszem." Tehát imádá az Úristent Szent Margit asszony mondván: "Uram, Jézus, kérlek téged, hogy mutassad meg e provinciálisnak, hogy én igazat mondok." Tehát íme, csodálatos dolog: a Duna nagy hirtelenséggel megárada és kezde nagy zúgással a víz bejönni az udvarra és kezde nagyon felnövekedni a víz. A provinciális ez időben vala egy kertben a szororokkal. Hallván és látván e provinciális a víznek ő nagy zúgását és hirtelen jövését, igen megijede és elfutamék a kertből a kerülőbe; oda is utána mene a víz. Azután befuta a provinciális a kapitulumházba, de ott sem maradhata meg a víztől. Ennek utána futa egy kis mezőcskére, kit mostan hívunk klastrom közepének, az időben ott mívelnek vala a szororok nyárban. E kertben avagy mezőcskében valának néminemű fák és deszkák, kivel a kerülőt megtámogatták vala. Ezekre hága fel a provinciális a víz elől. Ezenképpen bizonyságot vőn erről, hogy Szent Margit asszony igazat mondott volt. Ennek utána a víz ismét megtére az ő helyére, úgyhogy veternyéig csak nyomát, jelét sem láthaták. E víznek áradása pedig lett vala vecsernyének előtte. Ezenképpen dicsérék az Úristent mindnyájan, aki az ő szerető jegyeséért ily nagy csodát teszen.
Boldog Margit Legendája
Kép: A tatárok kemény üldözésének idejében szüz Szent Margitnak anyja férjével, úgymint királlyal, néminemű áldozatképpen magoknak, s országoknak megszabadításáért, fogadást tőnek leányukat a szent apácaszűzek közé adni.
Ezt a szót helyesen így írják: daguerréotype, és így ejtik: dagarraiotiíp. A feltaláló neve Daguerre, de a franciában az összetett szó második e hangja hangsúlyos. A szerkezet maga minden kétséget kizáróan a modern tudomány egyik legfontosabb, ha nem a legcsodálatosabb vívmánya. Arra sajnos nincs helyünk, hogy áttekintsük a találmány történetét, amely egészen a camera obscurara vezethető vissza, vagy belemerüljünk a fotogénia történetébe (a szó egyébként görög eredetű, napfény festést jelent), amelynek akár egy rövid momentumát kifejteni is hosszabb lenne jelenlegi célunknál. Röviden összefoglalva egy ezüstréteggel bevont rézlemezről van szó, amelyen, ha napfény éri, igen finom ábrák keletkeznek. A lemezt egyenlő arányban elkevert méztartalmú zsírkővel (dagerrolittel) és mész-karbonáttan fényesre polírozzák, majd ezt a sima felületet jóddal kezelik, oly módon, hogy egy jóddal teli edény fölé tartják addig, míg halványsárga színt nem kap. A lemezt ezután egy camera obscurába helyezik, ahol a kívánt tárgyat egy lencse vetíti rá. A többit a fény végzi el. A művelethez szükséges idő függ a napszaktól és az időjárástól - általában véve tíz és harminc perc közti idő szükséges hozzá - , de a pontos megvilágítási időt csak tapasztalattal lehet megállapítani. Az eltávolított lemez mindazonáltal nem mutat semmit, vegyi folyamat szükséges ahhoz, hogy a legcsodálatosabb szépség előtűnjék. Nincs az a nyelv, amely ki tudná fejezni, de ha volna sem adná vissza azt a csodát, amelyet a kép és tárgyának összevetése okoz. Talán, ha elképzeljük egy tökéletes tükör és az általa visszatükrözött valóság közti különbséget, akkor közelítjük meg leginkább a valóságot. Mert az igazság az, hogy a dagerrotípia végtelenül (szándékosan használva a végtelen szót) akkurátusabb prezentációt nyújt, mint bármely, emberkéz alkotta festmény. Ha erős mikroszkóp alatt megvizsgálunk egy közönséges alkotást, nyomban eltűnik a természetességének még a nyoma is - de a fotogenikus alkotást ilyetén módon vizsgálva az további igazságokat tár fel, egyre több hasonlóságot mutat a tárggyal, amelyet reprezentál. Az árnyalatok sokfélesége, a tág és fenséges perspektívák önmagukban is a valóság tökéletes képét mutatják. A találmány előnyeit távolról sem lehet felmérni - de a filozófiai felfedezések tapasztalatai megtanították nekünk, hogy az ilyen találmányok esetében az előre nem láthatóval is fokozottabban kell számolnunk. Minden új, a napjainkban elért tudományos találmány következménye felülmúlja a legvadabb képzeletünket is. A dagerrotípia nyilvánvaló előnyei közül csak azt említjük meg, hogy általa eddig elérhetetlen nagyítások, akár egy pillanat alatt megvalósíthatóak, mert abszolút perspektívája ezt lehetővé teszi, és akár a holdfelszín korrekt térképe is megrajzolható, lévén, hogy a holdfény is rávetíthető a lemezre.
Edgar Allan Poe (1809. január 19. - 1849. október 7.)
The Daguerrotype - Alexander’s Weekly Messenger - Philadelphia - 1840. január 15.
Dagerrotípia: Egy pár dagerrotípiát tart - ismeretlen fotográfus ca. 1850-ből
Galambóc omladékai büszkén nézik, amint lábaikat a Duna nyaldossa. És már régen nézik. Galambóc még a római időkből való erősség s "Columbaria" (Galambdúc) nevet viselte. Őseink, mikor bejöttek, teljes fényben találták a kilenc tornyú várat s Keve vezér tette rá a kezét.
Nagyfontosságú leginkább a török világban lett. A beözönlő törököknek nagyon az útjukban volt, kivált aztán, ahogy a Duna balpartjára a magyarok Galambóccal szemben felépítették László várát. Galambócot nem valami bolond mesteremberek csinálták úgy találomra, hanem igazi hadi célzatokkal épült. A kilenc torony hármas csoportra oszlott, az egyik csoport a szikla tetején, a másik a közepén, a harmadik a szikla alján állt s mindenik csoport erős kőfallal összekötve. Egyszóval úgy volt az kieszelve, hogy a törökök közt az a rege járta, hogy kilenc eleven ördög építette a magyaroknak remekbe. 1391-ben, mikor a törökök először jöttek ide háztűznézni, Bajazid szultánnak első dolga volt elfoglalni Galambócot, de nem igen melegedhetett benne sokáig a pogány, mert Perényi Péter nemsokára visszafoglalta.
A vár nagyobb szereplése Zsigmond korára esik. Ekkor ismét török kezében volt s Rozgonyi István pozsonyi gróf indult visszavenni 1428-ban. Vele ment csatába s kormányozott egy gályát neje, Szentgyörgyi Cecilia is, a magyar történelem egyik kiváló alakja. "Röpke szellő" itt "lebegtette tengerzöld ruháját", mint Arany János mondja, aki szép költeményben örökítette meg Rozgonyi Cecilia vitézségét. Gályájáról több török hajót fölégetett a hősies asszony, de siker nem koronázta nehéz viaskodásaikat, a vár továbbra is a török kezében maradt. Hanem ötvenhárom esztendő múlva ütött a megváltás órája. Persze, akkor már a Mátyás győzelmes hollója röpködött a magyar lobogókon... Jaksics támadta meg a várban a székelő török basát ezer lovassal, embereit levágta, nagyobbrészt pedig foglyul ejtette. Kinizsy Pálhoz jutottak a foglyok, aki mind megölette őket, egyetlenegy kivételével. Azt hazaeresztette és ellátta utiköltséggel, hogy otthon híradással legyen Galambóc elestéről és a többiek haláláról. Galambócról és a vele szemben fekvő Lászlóvárról az a rege él az Al-Duna melléken, hogy a magyar vitézek oly jól tudtak nyíllal lövöldözni, hogy mikor a várfokon ebédelgettek a katonák, pajkosságból egymás kezéből kilövöldözték a kanalakat. A török urak végre is elunták a galambóci "hozott Isten"-eket s más kényelmesebb utat választottak maguknak a későbbi királyok alatt. Többnyire Erdély felől jártak be. Ezzel Galambóc hadászati jelentősége egyre csökkent, míg a törökök végleges kihurcolkodása után végkép megszűnt.
Ma csak arra jó az ősrégi fészek csonkán meredező néhány fala, hogy eggyel megszaporítsa az aldunai tájék számtalan látnivalóját. De a jámbor babonás pásztorok éjjelenkint még most is látnak a hegyen, szép fehér lovon nyargalni egy aranyba-ezüstbe öltöztetett délceg amazont. Sisakján ökölnyi gyémánt világít, száguldó lova lábán pedig "villámlik a, csillámlik a fényes acél patkó".
Magyarország lovagvárai - Mikszáth Kálmán (1847.január.16. - 1910.május.28.)
"A legősibbnek a vizek hömpölygése feletti fortyogó ködöt tekinti, ami a Hvergelmir kútból árad ki, délen Muspell tűzvilága határolja, északon a jég birodalma, nyugaton és keleten pedig két hatalmas, kietlen sziklaszirt, s így az óriási méretű hegyszoros, a Ginnungagap húzódik észak-déli irányban. Eme rémisztő pusztaságban támadt az első élet, mintha a tenger felett virágpor szállt volna el, s a holt szigeteken növények sokasága támadt volna. Az északi jégből hó és dér képzett hideg szelet, a déli tűzből pedig izzó szikrákból álló forró légáramlat indult ki, majd ezek a mérsékelt középső térségbe érkeztek, ahol találkoztak egymással, az olvadás cseppeket hozott létre, s ezekből a magszerű, egyként aláfolyó cseppekből a Ginnungagap talaján emberhez távolról hasonlító lény alakult ki. Ő volt Ymir Aurgelmir, az óriások ősatyja."
Ógermán világkép
"Múltunk múltjában,
mielőtt Ymir lett,
nem volt homok, se tenger,
nem vert hűvös hullám,
föld nem terült el,
fölötte ég sem,
Káprázó űr fújt,
fű sem fakadt."
A jósnő szava (Völuspá) 3. - Bernáth István fordítása
"Rege-időn rég,
Ymir élt akkor,
nem volt homok, se tenger,
se hideg habok,
föld nem terült,
se fölöttünk ég,
nyílt varázsnyiladékban
fű nem feslett"
A jósnő szava (Völuspá) 3. - Tandori Dezső fordítása
Mély zsákból ismeretlenül
a napsütés előkerül.
Láttak már villogó reves fát,
éjszaka világitó gombát,
mocsári ugráló lidércet,
foszforosan tündöklő ércet,
de napsütést, nappalt soha,
csupa fénypetty az éjszaka.
Valaki megnyitván a zsákot
hoz nagy darab világosságot
s a sötétből kék gömbölyűség
magasúl, felhőtlen derült ég.
Majd tarkán és idegenül
a zsákba újra elmerül.
Weöres Sándor
Festményrészlet: Carl Larsson - Midvinterblot 1915.
„ Jóllehet az ókort Görögországgal és Rómával azonosítjuk. Ez alapján a kultúra, amely kívülről hatott a germánokra Rómából, Görögországból és Keletről ered. Mivel ez igaz is és az antik befolyás még a modern időkben is meghatározó, így, ha meg akarjuk érteni a germán történelmet, akkor ismernünk kell a földközi-tengeri kultúrákat is. Azonban óriási tévedés az az elképzelés, hogy a germán kultúra kizárólag a Földközi-tenger menti országokból ered, vagy, hogy germán ókor nem is létezik, csak klasszikus.”
Germánok az őskorban, 1924.
Karl Gustav Paul Christoph Neckel (Wismar, 1878. január 17. – Drezda, 1940. november 24.) német középkorkutató, szakterülete a germán és skandináv középkor. A keresztségben apja és nagyapja neveit kapta. Wismarban a Régi Városi Iskolában (Fenti képen az északi oldala látható, megközelítőleg 1875-ből.) érettségizett 1896-ban. Latinban, valamint fogalmazásban is kimagaslott társai közül, már ekkor is előszeretettel foglalkozott germanisztikával. Ezután Münchenben, majd a negyedik szemesztertől Lipcsében hallgatott filológiát. Berlinben folytatta tanulmányait, ahol Andreas Heusler személyében egy kiváló tanárra és későbbi jó barátra lelt. A fiatal hallgató érdeklődésének középpontjában, valószínűleg tanára hatására, az északi mondák, legendák és az ógermán nyelv álltak. 1900.május 26-án nála doktorált. Doktori disszertációjának címe: Az ógermán vonatkozói mellékmondatokról. Klasszikus műveltsége és a klasszikus műveltség iránti elkötelezettsége már itt is megjelenik. Miután visszatért szülővárosába tanársegédnek, 1904.szeptember 30-án elvette az 1881-es születésű Hannah von Winket. Két gyermekük született, Vera (1906) és Ingrid (1920). 1909-ben habilitált, majd egyetemi magántanár lett. Két évvel később, 1911-ben ő lett Bernhard Kahle professzor utódja a Heidelbergi Egyetemen (északi filológia területen). 1920 nyári szemeszterétől 1935-ig, Heusler utódjaként, egyetemi tanár Berlinben a Friedrich Wilhelm Egyetemen (ma Humboldt Egyetem) germanisztika, kiváltképp az északi nyelvek területén. Ez a katedra 1935-ben a Göttingeni Egyetemre költözött – egy konfliktus miatt Bernhard Kummerrel –Neckelt pedig az új skandinavisztika szak vezetőjének nevezték ki a német filológia szemináriumon. Egy rövid időszakot leszámítva haláláig itt tanított. 1933-tól a Német Hitmozgalom tagja. 1940. november 24-én, 62 éves korában, súlyos tüdőgyulladás szövődményei következtében hunyt el.
Gustav Neckel törekedett arra, hogy az egyéni kutatásai mindig összefüggésben álljanak az egésszel, folyamatosan küzdött a tudomány néphagyománytól való elidegenedése ellen. A gondolat, hogy minden népnek hagyományra van szüksége az életben maradáshoz, teljesen természetes volt neki, és így a tudomány képviselőjeként, kötelességének tartotta, hogy a germánságról a lehető legszélesebb körben, különösen magasabb szintű polgári iskolák tanáraihoz, beszéljen. Tudományos pályája kezdetén publikációinak nagy hányadát a germanisztika egyes területeihez kapcsolódó bevezetések tették ki. Később neve messze Németország határain túl is ismerté vált, különösen az északi országokban jelentett sokat. Gyakran tartott előadásokat a Koppenhágai Egyetemen, a lundi, helsingsforsi és reykjaviki szaktársaságok tiszteletbeli tagjukká választották. Nem sokkal 60. születésnapja előtt az Erfurti Tudományakadémia tagja lehetett. A harmadik Nemzetközi Nyelvészkonferencián Rómában, ahova Németország küldöttjeként érkezett, a „Germán és latin szintaxisról” beszélt. Gustav Neckel tudományos életművét megfigyelve elsőre széleskörű érdeklődése tűnik fel, jobban mondva műveinek sokoldalúsága, amelyek érintik a szerteágazó germán archeológia szinte minden területét.
Írásai, fordításai:
Az ógermán vonatkozói mellékmondatokról, 1900.
Adalékok az Edda-kutatáshoz, 1908.
Thule gyűjtemény - XII. kötet – Hét történet a keleti családokról, 1913.
Amerika első felfedezése kr.u. 1000-ben az északi germánok által, 1913, 1934.
Valhalla, tanulmányok a germán túlvilághitről, 1913.
Tanulmányok a germánok világvége költészetéről, 1918.
Baldur hagyománya, 1920.
Óészaki irodalom, 1923.
Germánok az őskorban, 1924.
Thule gyűjtemény - XX. kötet – Az ifjabb Edda, 1925.
Az egyház kardja és a germán ellenállás, 1926.
Germánok és kelták, 1929.
Germán mondák – I. kötet – Mondák a germán ókorból, 1935.
Germán mondák – II. kötet – Az ókortól a középkorig, 1935.
Germán mondák – III. kötet – Vegyes mondák, 1936.
Edda, 1936.
Germán hősiesség, 1925, 1934.
Ógermán vallás, 1932.
Szerelem és házasság a kereszténység előtti germánoknál, 1932, 1934, 1936.
A germánok hadművészete és stratégiája, 1934.
A germánok kultúrája, 1934.
A germán őstörténet kutatása napjainkban, 1934.
A germánságról (Válogatott dolgozatok és előadások), 1944.
Mától megrendelhető.
Gustav Neckel: Ógermán világkép
A kiadvány Karl Gustav Paul Christoph Neckel (1878. január 17. – 1940. november 24.) professzor, germán és skandináv középkorkutató két tanulmányát tartalmazza, amelyek színes, összefoglaló képet festenek a germán hagyomány világnézeti alapvetéseiről, a sorsba vetett hitről, a sors elleni, becsülendő küzdelemről, a világ teremtéséről és annak pusztulásáról, a kereszténység előtti germán vallásról, a germán istenekről, az istenek és az emberek viszonyáról, barátságáról, küzdelmeikről.
Terjedelem: 62 oldal
Méret: A5
Borító: puhatáblás, ragasztott kötés
ISBN: 978-615-5820-03-8
Nyelv: Magyar
Kiadás éve: 2018
Ár: 1700 Ft.
A szentséggel és kegyelemmel teljes Szent István király azután országlásának negyvenhatodik évében, a Boldogságos, mindenkoron szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból, és a szent angyalok társaságához csatlakozott. Eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet ő maga épített Isten szentséges anyja, a mindenkoron szűz Mária tiszteletére. Sok jel és csoda történt ott e Szent István király érdemeinek közbenjárására, a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és magasztalására, aki áldott legyen örökkön-örökké, ámen. Magyarország-szerte azonnal gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a szent király halálát, bőséges könnyhullatással és sok jajszóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szüzek három évig nem táncoltak, elhallgatott mindenféle nyájas, édes hangú muzsikáló szerszám; hű szívek siralmával siratták őt; Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával, hogy a királyné atyjafiát, a német - helyesebben: velencei - Pétert teszik királlyá; az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék, és Magyarország - szabadságát elvesztvén - akadálytalanul a németek alá rendeltessék. Péter király atyja, Vilmos pedig Zsigmond burgundi királynak volt az öccse; Szent Zsigmond megöletése után azonban a császárhoz ment, a császár pedig a velenceiek fejévé tette, és Gertrúd nevű húgát adta hozzá feleségül: ettől nemzette Gizella királynét. Gertrúd halála után Vilmos Szent István király húgát vette feleségül, ettől nemzette Péter királyt.
Chronicon Pictum
