"És láttam, és íme forgószél jött észak felől és tűz vegyült közéje és közepén ragyogó fény a tűzben..." (Ezékiel 1.)
Kép: P.F. Poole : Ezékiel látomása
|
Egyszer a Napnak fia, A szél hátán érkezett, Földanya vigyázta őt, Bármerre járt a fiú, |
 |
Nap fia, ha szomjazott, Nap fia, ha elszenderült, Föld gyermeke, Nap fia, Égig érő büszke fa, |
Váczi B. Nikoletta
M.G. Budapest. A harakiri régi japáni öngyilkossági mód, mely a szokás által szentesített ceremóniák közt megy végbe. A mostani mikádó azonban már eltiltotta. A hasfölmetszés ezen neméből a plebejusok ki voltak zárva; az csak a fő- és legfölsőbb nemesség és magasabb bürokrácia előjoga volt. A harakiri vagy önkénytes vagy ráparancsolt öngyilkosság vala s mindkét esetben tisztes, szennytelen halálnem, mely a halálbüntetés szégyenét lemosta az öngyilkosról és családjáról. Többnyire a büntettes maga sietett ezzel a halálos ítéletet megelőzni. Az illető egyéniség ünnepélyesen elbucsuzott családjától, fehér ruhába öltözött s legszebb szobájában a divánra heverve, hasát egy hosszában és egy keresztben futó metszéssel fölhasította ugy, hogy belei kidőltek. Háta mögött állt pedig legjobb barátja vagy legöregebb fia, a ki ebben a pillanatban fejét egy éles karddal levágta. – Ha a harakiri „ráparancsolt” vala, akkor annak részletei is megállapíttattak s kijelöltetett az az egyén is, a ki a deliquens fejét a kellő pillanatban leüsse. Érdekes neme volt a kettős, vagyis párbaj-harakiri. Ha t.i. egy előkelő japánit egy másik előkelő halálosan megsértett s attól nem kapott kellő elégtételt, kihivta harakirire. Meghivta ugyanis magához s ott ellenfele szemei előtt harakirizte le magát. Ellenfelének pedig követnie kellett példáját, különben holtig való becsületvesztésvárt rá.
Mit gondol ön, nem jó volna a harakiri ezen utóbbi nemét nálunk is behozni a „páros viaskodás” helyett?
(Julianus Imperator: Egy paphoz írt levél töredéke/A galileánusok ellen, Disciplina Kiadó, Pécs, 2020.)
47. De nem volt jobb Caesar és Antonius helyzete sem; a szűkös élelmezés és táboruk mély fekvése miatt nehéz télnek néztek elébe. A csata után az őszi esők sárral és vízzel töltötték meg a mocsarak között a sátrakat, a föld a hidegben nyomban kőkeménnyé fagyott. Ilyen helyzetben érte őket annak a szerencsétlenségnek a híre, amely a tengeren érte a hadsereget. Brutus hajói ugyanis megtámadták és megsemmisítették Caesaréit, amikor Itáliából nagyobb haderőt küldtek neki; csak kevesen menekültek meg az ellenségtől, s ezek olyan éhínséget szenvedtek, hogy kínjukban a vitorlákat és a köteleket rágták. Mikor Caesar és Antonius ezt meghallotta, siettették a döntő ütközetet, mielőtt Brutus értesül szerencséjéről; mert ugyanazon a napon történt a döntő ütközet mind a szárazföldön, mind a tengeren, s Brutus inkább véletlenül, mint a hajóparancsnokok hibájából, csak húsz nappal később tudta meg a győzelmet. Egyébként nem bocsátkozott volna második ütközetbe, mert hadserege hosszú időre el volt látva a legszükségesebbekkel, és előnyös terepen foglalt állást, úgyhogy a téltől nem kellett félnie, tábora pedig az ellenség felé megközelíthetetlen volt, ráadásul biztosan hatalmában tartotta a tengert, és a szárazföldön is győzött, mindez tovább növelte reménységét és önbizalmát.
Mivel azonban a helyzet, úgy látszik, már nem a demokráciát, hanem az egyeduralmat tette szükségessé, az istenség félre akarta állítani az egyetlen embert, aki útját állhatta volna a zsarnoki uralomra törekvőknek, és elzárta Brutus elől ezt a szerencsés hírt, bár olyan közel jutott hozzá, hogy alig kerülhette ki figyelmét. A tervezett ütközet előtt egy nappal ugyanis a késő esti órákban egy bizonyos Clodius nevű szökevény érkezett az ellenségtől azzal a hírrel, hogy Caesar értesült hajóhada pusztulásáról, s ezért sietteti a döntő ütközetet. De a hírt senki nem hitte el, Clodius Brutus színe elé sem jutott, becsmérlőleg bántak vele, s azt állították, hogy vagy félreértette a dolgot, vagy haszonlesésből hazug hírt hozott.
48. Ugyanazon az éjszakán Brutusnak állítólag ismét megjelent a látomás, most is ugyanolyan alakja volt, de nem szólt semmit, és némán eltávozott. Publius Volumnius, a filozófus, aki kezdettől fogva részt vett Brutus hadjáratán, erről a jelenségről nem szól semmit, de azt állítja, hogy az első sast rajzó méhek lepték el, és hogy az egyik tiszt karjáról minden külső ok nélkül rózsaolaj csepegett le, és bár többször letörölte és megszárította a karját, semmit nem használt. Közvetlenül a csata kezdete előtt két sas összecsapott egymással és a tábor közötti szabad térség felett viaskodtak. A síkságot halotti csend borította, és mindenki figyelt: a Brutus térfelén levő sas visszahúzódott és elmenekült. Sok szó esett arról az etiópiairól is, aki a táborkapu kinyitásakor szembetalálkozott egy zászlóvivővel; ezt a katonák rossz előjelnek tekintették, és leszúrták az etiópiait.
49. Miután Brutus kivezette és csatasorba állította hadseregét az ellenséggel szemközt, még hosszú ideig várakozott, mert korábban, amikor megszemlélte a csapatokat, gyanúsítgatások és feljelentések érkeztek hozzá; látta azt is, hogy lovasainak semmi kedvük nem volt csatába kezdeni, és csak arra figyeltek, hogy mit csinál a gyalogság. Ekkor hirtelen kilépett a sorból Brutus mellett egyik kiváló harcosa, akit többször kitüntetett vitézségéért, és elvágtatott az ellenséghez. Ezt az embert Canulatusnak hívták. Brutust mélyen elszomorította a látvány; meg is haragudott és félt is, hogy mások is átpártolnak tőle és elárulják, ezért nyomban az ellenségre vezette a csapatokat, körülbelül délután három órakor. A saját szárnyán azonnal győzött, előrenyomult és szorongatta az ellenség hátráló balszárnyát. Lovasai a gyalogságot támogatva szintén megtámadták az összezavarodott ellenséget, de balszárnya, amelyet vezérei, hogy körül ne keríthessék, erősen széthúztak, kellő számú ember híján szétszakadt a középen, s mivel emiatt meggyengült, nem tudta feltartóztatni az ellenséget, és elsőnek futamodott meg. A balszárnyat áttörő ellenség így azonnal bekerítette Brutust, aki a veszedelem ellenére is bátran és okosan mindent elkövetett a győzelem kivívásáért, ami egy hadvezér és egy katona tehetségétől kitelik, de éppen amiatt vesztette el a csatát, amivel az előbbi ütközetben a győzelmet kivívta. Akkor ugyanis az ellenség legyőzött egységei rakásra pusztultak, most azonban Cassius szétvert csapatából csak kevesen estek el, s azok, akik megmenekültek, a korábbi vereség miatt túlzottan félve zavart és csüggedést idéztek elő a csapatok között. Itt küzdött a legjobb és legnemesebb ifjú harcosok között Marcus, Cato fia is. Nem hátrált meg és nem futott el a túlerő ellenére sem, keményen vagdalkozott, megnevezte magát, apjára hivatkozott, és sok ellenséges holttest között esett el. Sok bátor katona esett el, feláldozva életét Brutusért.
50. Brutus barátai között volt egy Lucilius nevű bátor férfiú. Midőn látta, hogy az üldözés közben néhány barbár lovas a többiekkel mit sem törődve vágtában rohan Brutus után, elszánta magát, hogy élete kockáztatása árán is megállítja őket. Kissé hátramaradt tehát, odakiáltott nekik, hogy ő Brutus, majd amikor hitelt adtak szavának, arra kérte őket, vezessék Antoniushoz, mintha Caesartól félne, de benne megbíznék. A lovasok örültek a jó fogásnak, s abban a hiszemben, hogy csodálatos szerencséjük van, magukkal vitték Luciliust; közben besötétedett, és hírnököket küldtek előre Antoniushoz, aki nagyon megörült, s maga ment a kísérők elé, s mások is odarohantak, mikor értesültek róla, hogy Brutust élve hozzák. Egyesek sajnálkoztak szomorú sorsán, mások pedig kijelentették, hogy nem méltó nagy hírére, ha puszta életének megmentése végett barbárok kezére adta magát. Mikor közel értek, Antonius megállt, s zavarban volt, hogyan fogadja Brutust. Lucilius, amikor Antonius elé vezették, rendíthetetlen bátorsággal így szólt: "Marcus Brutust, Antonius, senki nem fogta el, nem is fogja el soha ellenség, de a végzet ne is arasson ilyen győzelmet az erény felett. Akár élve, akár holtan találjátok meg, mindig magához méltóan fog viselkedni. Katonáidat rászedtem, így kerültem most színed elé, hogy elszenvedjem ezért a kegyetlen büntetést és nem kérek kegyelmet." Így szólt Lucilius; mindnyájan elképedtek, majd Antonius, azokra nézett, akik Luciliust hozzá kísérték, és így szólt hozzájuk: "Gondolom, bajtársak, bosszankodtok tévedésteken, s azt hiszitek, gúnyt űztek belőletek. De tudjátok meg, jobb fogást csináltatok, mert ellenség helyett barátot hoztatok. Az istenekre mondom, nem tudtam volna, mit tegyek, ha élve hozzátok Brutust elém, de ilyen, embert én szívesebben nevezek barátomnak, mint ellenségemnek." Így szólt Antonius, megölelte Luciliust, és rábízta egyik barátjára, később pedig mindig hűséges, megbízható emberének tekintette.
51. Brutus átkelt egy bozótos és szakadékos partú folyócskán, de már sötét volt, ezért nem ment messzire, hanem néhány tisztje és barátja társaságában leült egy mélyebb fekvésű helyen, amelyet szikla védett. Feltekintett a csillagos égboltra, és két verssort idézett, az egyiket Volumnius fel is jegyezte:
Ne rejtekezz: e rossz szerzője, Zeusz, te vagy!
A másikat állítólag elfelejtette. Aztán egyenként felsorolta azoknak a barátainak a nevét, akik érte estek el a csatában, és mélyen felsóhajtott, mikor Flaviust és Labeót említette. Labeo alvezére volt, Flavius pedig a műszaki csapatok parancsnoka. Közben egyikük megszomjazott, s amikor látta, hogy Brutus is szomjazik, vette a sisakját, és leszaladt a folyóhoz, de a másik partról valami zörej hallatszott. Volumnius odament, hogy megnézze, mi az, s vele ment Brutus pajzshordozója, Dardanosz is. Kisvártatva visszatértek, s ők is inni szerettek volna. Brutus erre megszokott szívélyes mosolyával így szólt Volumniushoz: "Már megittuk mind, de hoznak majd nektek is." Ugyanazt az embert küldték el, de megsebesült, és csak nagy nehezen kerülte el, hogy az ellenség elfogja. Brutus éppen azt számítgatta, hogy nem sok embere esett el az ütközetben, mikor Statilius ajánlkozott, hogy átlopakszik az ellenségen, kikémleli a tábort, égő fáklyával jelt ad, ha mindent rendben talál, majd visszatér hozzá. Mikor Statilius eljutott a táborba, megadta a jelt a fáklyafénnyel, de sokáig nem tért vissza. Brutus megjegyezte: "Ha él, visszajön." Statilius visszatérése közben ellenséges katonák kezébe került, és megölték.
52. Késő éjszaka Brutus fektében szolgájához, Clitushoz fordult, és mondott neki valamit. Clitus elsírta magát és nem válaszolt semmit, erre pajzshordozóját, Dardanoszt vonta félre, és vele is váltott néhány szót. Végül Volumniusszal görög nyelven tanulmányaikat és gyakorlataikat idézték fel, majd megkérte, segítsen neki fogni kardja markolatát, hogy a szúrás azonnal végezzen vele. Volumnius megtagadta a kérést, de sorra utána a többiek is, s valaki azt mondta, ne késlekedjenek, hanem meneküljenek. Brutus felemelkedett, és így szólt: "Valóban menekülni kell, de nem a lábunkkal, hanem a kezünkkel." Azután kezet szorított mindegyikükkel, nyájas arccal azt mondta, igen nagy örömet jelent neki, hogy egyetlen barátjában sem csalatkozott. Csak a sorsot vádolta hazájáért; saját magát boldogabbnak tartja a győzteseknél, nemcsak a múltban, hanem a jelenben is, mert erénye jó hírnevét hagyja maga után, amit a győztesek nem hagyhatnak maguk után. Mivel igaztalan módon igaz, gonosz módon becsületes embereket öltek meg, nem méltók a hatalomra. Ismét kérte barátait és könyörgött nekik, hogy meneküljenek, majd másod- vagy harmadmagával, közöttük Sztratónnal, akivel jó barátságban volt szónoki tanulmányaik óta, kissé félrevonult. Sztratónt szorosan maga mellé állította, meztelen kardját a markolatánál mindkét kezével a földhöz szorította, belezuhant és meghalt. Mások azt mondják, hogy a kardot nem ő, hanem sűrű kérlelés után Sztratón tartotta félrefordított fejjel; Brutus olyan erővel esett bele, hogy egész mellkasát átjárta a kard, és azonnal meghalt.
53. Ezt a Sztratónt Messala, Brutus híve a Caesarral történt megbékélés után egy alkalommal bemutatta az uralkodónak, és könnyek között így szólt hozzá: "Ez az a férfiú, Caesar, aki megtette Brutusnak a végső, kegyeletes szolgálatot." Caesar kegyeibe fogadta Sztratónt, s ő is azok közül a görögök közül való volt, akik hadi vállalkozásaiban, így Actiumnál is, hűségesen álltak szolgálatára. Mondják, hogy később Caesar egy alkalommal megdicsérte Messalát, hogy bár Philippinél a legnagyobb ellensége volt Brutus miatt, Actiumnál leglelkesebb hívei közé tartozott. "Én, Caesar - mondta Messala -, mindig a legjobb és legigazságosabb ügy pártjára álltam."
Antonius, amikor Brutus holttestét megtalálta, elrendelte, hogy a legdíszesebb bíborköpenyébe burkolják, s amikor később megtudta, hogy a köpenyt ellopták, kivégeztette a tolvajt. Brutus hamvait anyjához, Serviliához küldte. Porciáról, Brutus feleségéről Nikolaosz, a filozófus és Valerius Maximus azt beszéli, hogy öngyilkos akart lenni; barátai ettől a szándékától nem tudták eltéríteni, és bár gondosan vigyáztak rá, Porcia egy alkalommal izzó széndarabot ragadott ki a tűzből és lenyelte; száját összeszorította, s így végzett magával. Fennmaradt Brutusnak egy barátaihoz intézett levele, amelyben szemrehányásokat tesz nekik, és siratja Porciát, mert nem törődtek vele, és betegsége miatt inkább megvált az élettől. Úgy látszik azonban, hogy Nikolaosz tévedett az időpont tekintetében, mert a levélben, ha ugyan hitelesnek lehet tekinteni, említés történik Porcia betegségéről, férje iránt érzett szerelméről és halálának módjáról is.
Plutarkhosz – Párhuzamos életrajzok
Festmény: The death of Brutus and Cassius at the battle of Philippi - franko-flamand iskola, 17. sz.
„Végső ismeretforrásul megmaradnak számunkra a hagyományok. Magvukban kétségkívül idősebbek, mint a legrégibb csontmaradékok és használati tárgyak, mert forrásuk abban az időben buggyant fel, amikor az ember az állattal és az istennel találkozott, társaságukban élt, és először ébredt tudatára embervoltának. Első emlékei erről a találkozásról számolnak be, erre az időre mutatnak, - de visszamutatnak már, az ember tehát régibb, mint legrégibb emlékei. Ennélfogva arra kell törekednünk, hogy az elferdült és megcsonkult emlékekből kihámozzuk ama kép vonásait, amelyet az ember eredetileg a világról és magáról alkotott. Ez tehát valóban hagyományszerű, formájában képes: rege, monda, mint a "mythos" szó jelentése mutatja (beszéd, szó). De megszületése pillanatában is hagyomány már, s előzménye, amelyből született, a rítus. A rítus viszont kettős: lehet jel-cselekmény és lehet jel-kép, azaz szertartás és szimbólum alkotása, használata. Mindezek összege és rendszere alakítja ki a mítikus világképet. Kihüvelyezéséhez az antropológia és az etnológia, a néprajz és a régészet segédeszközül annyiban használható, amennyiben beilleszthetők a képbe. Mert a hagyomány, a mítosz a valóság eredeti mintája, megzilált formájában is dokumentum, - az egzakt tudománynak hozzá kell igazodnia. Koponyacsontból lelket, kőbaltából szemléletet, mai emberből régi embert rekonstruálni nem lehet. Nem a tudomány mondja meg mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból.
A régi ember lélekalkatának megismeréséhez fő forrásaink tehát a hagyományok, közéjük számítva a régi rítusokat is. S ezek minden változások ellenére azt mutatják, hogy az ő ábécéje más volt, mint a miénk, másképp olvasta ki a dolgok jelentését, és élményét, tudását más módszerekkel rögzítette meg. Ha szemlélete és kifejezésmódja a miénkhez hasonló lett volna, akkor olyan magyarázatokat, regéket és jelképrendszereket, röviden: kultúrákat teremt, amiket mi is nyomban felfoghatunk, közvetlenül átélhetünk, ahogyan ő tette valaha. Mi többé-kevésbé megértjük a görög, az egyiptomi, a babiloni, az indus, a kínai, az indián kultúrát, de már ezeknek a megközelítése is nagy és főként újszerű szellemi munkát kíván tőlünk. Ha azonban a régi, igazi mítoszteremtő pszichét megérteni akarjuk, akkor ki kell lépnünk egész szellemi berendezkedésünkből, tér-idő-ok világából, félre kell tennünk az értelem egyedül hatékonynak tartott eszközeit, lemondanunk a megszokott fogalmazás kényelméről.
Tehát: a régi ember nem „olvasott ki” semmit a világ jelenségeiből, egyszerűen azért, mert nem az olvasó, a vizsgálódó magatartásával állott vele szemben; sőt – s itt fordul ellenkező oldalára a kétféle magatartás tengelye – egyáltalán nem állt „szemben” a világgal, a természettel, hanem egy és azonos volt vele. Nem is „természetközelségben” élt, mint a tudomány terminológiája mondja, hanem benne a természetben, kozmikus kapcsolatok közepette. Mi már elszakítottuk a kapcsolatot a természet törvényeivel, külön technikai és fogalmi világot alkottunk magunknak, amelyben tudatosan felhasználjuk, módosítjuk vagy elvetjük az általunk ismert törvényeket, - s ez a tudatosság jelzi az elszakadás tényét: mindenképpen föléjük kerekedni igyekszünk. Nem a tárgya vagyunk már a természeti eseményeknek és folyamatoknak, hanem – ismereteink, akaratunk és képességünk határáig – irányítói. Ahogyan azonban ma sem ismerjük s lényegükben nem tudjuk irányítani például azokat a folyamatokat, amelyek szervezetünket építik, vagyis ezeknek csak tárgyai vagyunk, - ugyanúgy tárgya volt a természet összes törvényének a régi ember, viszont teljesebben, eszközök nélkül, közvetlenül birtokolta őket, és alkalmazkodott hozzájuk.”
„A mítoszok a Kozmosz, a természet nyelvén szólnak tehát, de ugyanakkor mindig az anyagfölöttit, az eszmeit is ábrázolják, a téren, időn és okon kívüli valóságot, az elvont lényeget, a metafizikumot. A régi ember egy szellemtől áthatott világról bírt élményt, amelynek birtokába a belső látás juttatta el. Az élménynek tehát az intuíció volt az egyetemes, az értelmi munkát mellőző „módszere”, törvénye, s ez tette képessé a régi embert arra, hogy látszólag mesés képekben, játékos regékben a mindenség életének olyan igazságait, rejtett titkait, távoli eseményeit ragadja meg, melyeket nem tapasztalhatott, s amelyeknek földerítésében a tudomány csak cammogva bírja követni. Mert a régi tudást, a belső látást elvesztettük, tekintetünk elfordult a szellem fizikán túli régióitól, s csak az érzékletes, felületi, okokkal kinyomozható világ maradt számunkra felfogható, melyet érzékeink szűk körébe zárt értelmünk teljesen emberszabásúvá alakított át. Ezt a világot már nem járják át az egyetemes élet áramai, nem tartja össze a Kozmosz harmóniája.”
Várkonyi Nándor - Az elveszett paradicsom
Metszet: Petrarca-Meister - Der Mensch im Gleichgewicht der vier Elemente 1532.
"A kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, és a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy nagyon sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.
Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak. A király kétségbeesve rimánkodott: „Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányom hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!” A nép felzúdult: „Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!” A király ezt hallván siratni kezdte leányát: „Jaj nekem, édes lányom! Mit csináljak veled? Mit mondjak? Hát sosem érem meg a menyegződet?” A néphez fordulva pedig azt mondta: „Könyörgök, csak nyolc nap haladékot adjatok, hogy elsirathassam leányomat!” A nép beleegyezett, de a nyolc nap leteltével dühödten visszatértek, mondván: „Miért veszejted el népedet leányod miatt? Ím, a sárkány leheletétől mindnyájan elpusztulunk!”
A király látván, hogy leányát nem tudja megmenteni, királyi ruhába öltöztette, könnyek közt átölelte, s így szólt: „Jaj nekem, édes lányom! Azt hittem, hogy királyi öledben gyermekeket ringatsz, s most elmégy, hogy fölfaljon a sárkány. Jaj nekem, édes lányom! Azt reméltem, hogy menyegződre fejedelmeket hívok meg, a palotát drágakövekkel ékesítem, dobokat s orgonát hallgatunk, s most mégy, hogy fölfaljon a sárkány.” Megcsókolta és elbocsátotta őt, mondván: „Leányom, bárcsak előtted haltam volna meg, hogysem így veszítselek el!” Ekkor a leány atyja lábához borult, és áldását kérte. Miután atyja könnyek közt megáldotta, elindult a tóhoz.
Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul. Azt felelte: „Jó ifjú, ülj fel gyorsan a lovadra, és menekülj, nehogy velem együtt pusztulj el!” György így szólt: „Ne félj, leány, de áruld el, mire vársz itt, a nagy sokaság szemei előtt!” Így a leány: „Úgy látom, jó ifjú, nemes a szíved. De miért akarsz meghalni velem? Fuss minél gyorsabban!” György erre: „Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem mondod, mi a bánatod!” Amikor mindent elmesélt, György így szólt: „Ne félj, te leány, Krisztus nevében megsegítelek,” A leány: „Jó vitéz, inkább magad mentsd, hogy el ne pusztulj velem együtt. Elég, ha magam halok meg, hisz megmenteni úgysem tudsz, csak te is elvesznél énvelem.”
Amíg így beszélgettek, hát jött a sárkány, kidugva fejét a vízből. Ekkor a leány reszketve így kiáltott: „Fuss, jó uram, fuss, de gyorsan!” György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerőn a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette, és a földre terítette. Azt mondta ekkor a lánynak: „Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom! „Az meg is tette, mire a sárkány követte őt, mint valami szelíd kutya. A város felé vezette. A nép pedig a hegyek barlangjaiba menekült előlük, mondván: „Jaj nekünk, mindnyájan elveszünk!”
Mire Szent György intett nekik, s így szólt: „Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.” Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt, és megparancsolta, hogy vigyék ki a városból. Négy pár ökör vontatta ki egy nagy rétre. Azon a napon a gyermekeket és az asszonyokat nem számítva, húszezren keresztelkedtek meg. A király Szűz Mária és Szent György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott. Oltárán bővizű forrás fakadt, mely minden beteget meggyógyít, aki csak iszik belőle. Szent Györgynek pedig mérhetetlen sok pénzt adott, de ő nem akarta elfogadni, mire szétosztatta a szegények között. Ez után Szent György négy dolgot kötött röviden a király lelkére, hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről. Majd megcsókolta a királyt, és eltávozott."
Jacobus de Voragine - Legenda Aurea
Kép: az Érdy-kódex egy lapjának részlete.
Mennyi csodás harmónia pihen azokban a húrokban, mennyi dal, mennyi ének szunnyad némán fuvolákban, harsonákban. Mindezeknek pedig felébresztője, a kitapogatója az emberi lélek. És én azt gondolom, mily sok nagy, csodálatos, sokféle világ, mennyi szépség, boldogság, tökéletesség pihen a mi kultúraalatti rétegeinkben; mennyi szépséget, mennyi boldogságot lehetne kiteremteni, elővarázsolni ebből a minket környékező valóságból. Ide igazán szintén harmonizáló tehetség, ide élet-ébresztő energia, ide kultúrmisszió kell, mely alacsonyságból felsőbb színtájakat, mely durvaságból finom életet, finomabb műveltséget tud előteremteni. És ezt a nagy munkát végzi az emberi ész, végzi az emberi akarat; és ezen nagy zászló alá, a kultúra zászlaja alá szegődik manapság úgyszólván minden törekvés tudományban, művészetben, gazdaságban, társadalomban, [és] azon német közmondás szerint: Wo Könige bauen, da stöhnen die Kärrner: ahol a királyok építenek, ott a kisebb talyigások, ha nyögnek is, hozzájárulnak az építéshez.
Minden kultúrát két irányban kell szolgálni. Az egyik irány az ismeretterjesztés, a másik a vallási, erkölcsi, gazdasági, társadalmi, jogi irányzatnak finomodása. Ami az elsőt illeti, az ember belevan állítva, bele van ültetve a világba: hisz voltaképp állni se tud, járni se tud, mikor a világra jön, és valami ín-kultúra, izom-kultúra kell, hogy az első lépést megtegye. Bele vagyunk állítva a világba, de házunk nincs, ruhánk nincs; földünk van, de ételünk nincs; erőnk volna, de az mind szunnyad és pihen; felettünk ég van, de tele villámmal; körülöttünk tenger, tele veszéllyel; lélekzünk levegőóceánt tele miazmákkal, és az élet olyan nagy próba, az életkialakítás millió veszélynek legyőzésével jár. Ide tudás, hozzáértés kell. Bele kell kapaszkodnom ebbe a földbe, hogy anyaföldem, éltető emlőm, hazám legyen. Ezt a levegőt meg kell tisztítani, hogy az életnek lehellete s ne a halál levegője legyen. Ezt a tengert, ezt a villámot, mindent, ami körülvesz, le kell fogni, hogy ereje le ne törjön, hanem emeljen. De ezt mind tíz újjammal s főleg világító szellememmel teszem. Nekem vályogot kell vetnem, hogy építsek, szálakat kell sodornom, hogy ruhát szabhassak, nekem világot kell meghódítanom, hogy puha fészket építhessek, hogy házi, társadalmi, nemzeti, engem megértő nemzetközi közönséget szerezzek az emberiségben.
Ehhez megértés, elmélkedés, felfogás kell, ehhez sok ismeret kell. De hogyha én ismeretet ismeretre halmozok, ha tudományos könyveket könyvtár számra írok, ha csodálatos egyetemeket állítok absztrakt tudományoknak, s ha engem az egész hatalmas tudomány nem vértez fel, nem állít lábra, ha az egész tudomány engem élni meg nem tanít: akkor én szintén elhalványodok, elhervadok, elgyengülök, elpusztulok. Kultúra: nem tudomány kazal számra; kultúra nem művészet múzeum-számra; kultúra: nem tanultság, absztrakt rendszerekbe való belelátás. Kultúra: a nekem való élet alakításának módja, a nekem való tudásnak érvényesítése; kultúra: a nekem való világnak meghódítása. És úgy gondolom, hogy a kultúra terjesztésére, dacára a mai világ tudományának, nagy szükség van. Tudunk sokat, de hogy igazán emberek volnánk a javából, rólunk állítani nem lehet. Absztrakt egyetemeken, gimnáziumokban polírozzák eszünket; de hogy ezt a világot, ezt az életet, ezt a vad bikát szarvánál fogva legyőzni, lefogni tudnók, ettől a kultúrától nagyon messze vagyunk. Nekünk olyan ismeretterjesztés kell, mely élni megtanít, amely minket küzdeni és győzni képesít. Nekünk olyan ismeretterjesztés kell, amelynek nyomában erejénél és szelleménél fogva mi erőteljes életet élő, győző emberek, boldogságot teremteni tudó nemzet, emberszámba menő közület, közösség tudunk lenni. Ha a karlsbadi forrást műremekekkel úgy körülépítik, hogy az elapad, akkor ez nyomorult munka lenne; ha minket harangszerelésre úgy tanítanának, hogy inspirációnkat elfojtanák, az nyomorult művészet lenne; ha gyermekeinket úgy teletömik tudománnyal, hogy vérszegények lesznek, az emberölő, nemzetpusztító kultúra. Kultúra – nem ilyen ölni-tudás, hanem küzdeni-, győzni -tudás kell nekünk; oly ismeretterjesztés, amelytől az ember életre képesebb, küzdelemre alkalmasabb, győzelemre hivatottabb lesz. S nekünk ezt a kultúrát ki kell tűznünk szemünk elé, mikor az ismeretet akarjuk terjeszteni.
De van még egy másik irány, amely összefügg ezzel, s amelyre következtetni lehet az elsőből. A mi kultúránknak iránya: nagy erkölcsi, vallási, családi, társadalmi, jogi értékek kiemelése a világból. Ha az ember lábán állni tud, lelkének, kedélyének egyensúlya még nincsen biztosítva. Valaki kitűnő táncos lehet, és kedélye folyton labilis egyensúlyban szenvedhet; valaki külsőleg nagy művész lehet, harmonizál hangokat, és nem tudja harmóniába hozni saját belső világát. Épúgy nekünk nem elég csak, hogy házat építsünk és abban valahogy lakjunk, lerójuk időnket; nekünk otthon kell abban a házban és társas közület. Nekünk más emberekkel kell élnünk. A ház akármilyen pompás, ha pusztában áll, végre is siralomház. Annak a háznak a szomszédos házak között, az utcában, a faluban, a városban kell állnia. Nekünk az otthon mellé társadalmat kell teremteni; de az otthon nem három-négy embernek a szövetkezete, és a társadalom nem nagy tömegek együttélése, hanem az otthon a szellem és lélek, a finomság és szeretet, és az a társadalom lelkiismeret, hűség, megbízhatóság, iparkodás, bátorság, jellem. És az a nemzeti emberség nem sematizmus, nem népszámlálási adat, nem statisztika, nem fiziológia, nem embertömeg, hanem csodálatos szervezet, melynek lelke az erény, az erkölcs, a hit, és kapcsai nem az izmok, az inak, hanem az együvétartozás, áldozatkészség, szeretet, odaadás. Ez lesz az igazi kultúra, amely ezeket az elemeket ki tudja emelni. Hogyha egy nép oly alacsony fokon áll, hogy van benne néhány úr, de sok a szolga, az nyomorult kultúra.
Ha vannak társadalmi ellentétek – nem különbségek, akkor hiányzik a szellem és az élet, hiányzik az igazi kultúra. Ha van társadalom, amelyben az ellentétek összeütközésekbe, krízisekbe kergetik az ifjakat, ha a politikai, a szellemi világban világnézetek harca dúl, ez nyomás, harc, összeütközés és nem harmónia. Rászoktatni önmagukat, az egész társadalmat az egyetértésre, az együttérzésre, az együttműködésre, a különböző társadalmi rétegeket magasabb társadalmi harmóniára, beleállítani a világba az őszinte jóindulat kultúráját, beleállítani a munkásságnak, a megbízhatóságnak, hűségnek szelemét! <<Uram, jöjjön el a Te országod!>> Már igazán imádkozó gyermeked leszek. Átérzem, hogy ezek oly nagy célok, hogy értük lelkesülni kell, de megvédeni őket, a Te legfelsőbb hatalmad, gondviselésed kell. Bízom, hogy az is meglesz.
Hogy a magyar kultúrának ebben az irányban nagy szükségletei vannak, azt mindnyájan tudjuk. Képzeljétek csak, hogyha tűz üt ki, amint kiütött egy nagy alföldi városban, elhamvad a városház, a templom, és azután szóvá tétetik a dolog, és nyilatkozik a városkapitány, hogy miképp lehet, hogy oly kevesen oltottak, a felelet: mert mind részegek voltak. Istenem, egy ily kultúrába még sok erkölcsi, társadalmi nemes betét kell, míg az emberek megállanak és megállják helyüket. Hogyha egy asszony, aki bűnösen, elváltan él férjétől és más valakit édesanyja meggyilkolására bíztat és azután az esküdtszék által felmentetik, jóllehet a közvélemény elítéli, és a legnagyobb magyar városvirágcsokorral jön az ilyen asszony elé, úgy-e az ily intelligencia és erkölcsi érzés még nagyon silány és alantas? Ide kellenek emelések, a mélységnek taszító, emelő erői, hogy a kellő színtájat elérje.
Hogyha egy orosz könyv megjelenik magyar fordításban és megjelennek a különféle újságok jelentései, a közönség mit sem törődik vele, de mikor az ügyészség veszi kezébe a Szanint, - mert ez az a könyv – akkor a második, harmadik, negyedik kiadás négyszeres, ötszörös, hatszoros áron elfogy, a közönség töri magát érte, olvassa ezt a remekművet – hiszen az ügyészség remekműnek deklarálta, - úgy-e az ilyen közönség az intelligenciának és erkölcsiségnek még nagyon alacsony fokán áll, és kell hozzá kultúrmunka, hogy valahogyan kiemeljük onnan. Ha lehetséges, hogy a magyar közigazgatás mai állása és a magyar lélek gondozása mellett Ökörító faluban egy vasárnap délután nyilt pajtában három-négyszáz legény-leány együtt mulat, betorlaszolja, beszegezi az ajtókat és a szabadon lengő láng belekap a szalmába és belevész a tűzbe 250 legény-leány; úgy-e a közérzésnek, a köztapintatnak színvonala itt még nagyon alacsony lehet? Azt mondja Napóleon: Vakard meg az oroszt, rögtön kiütközik a tatár belőle. Én nem akarom mondani: vakard meg a magyart, és lásd, mi kerül ki belőle, hanem bizonyos, hogy egy kis Ázsia kerül ki belőle. Nem veszik sértésnek, ha ezt mondom. De nekünk nem ilyen kultúra kell; mi dolgozunk, törekszünk, nemesbülünk, mindenütt, a kultúregyletben, iskolában, családban, társadalomban, előadásokban, színpadon, mindenütt; mi szolgáljuk az igazi nemes kultúrát. Nekünk nem az újságok lepedőjén papiros életet élő kultúrélet, nem szópuffancsok, frázisok, nem is cigány superlativusokban beszélő, régi magyar dicsőségből élősködő kultúra kell. Ne legyünk nyaktekercsek, kik folyton visszanéznek, nem akarnak elfordulni a régi magyar dicsőségtől s a jelen nyomorait negligálják. Építsünk régi magyar dicsőségünk nyomában új realitásokat, a modern világban új modern kultúrát. Nagy nemzedékeknek méltó és ne korcs ivadékai legyünk, és akkor a kultúrája végre is eljön ennek az országnak.
Prohászka Ottokár - A kultúráról (1913) in: Magasságok felé, Szent-István Társulat, 1928.
Dum spiro spero
"Zúgó szűze, habzás hölgye,
Tajtékkőre telepedj le,
Tajtékszirtre ülepedj le,
Ültesd a habot öledbe,
Kösd a gömbölyűt kezedre,
Markoddal maraszd a morgót,
Mellünket hogy el ne rontsa,
Fejünket ne föcskendezze!
Kőszál a folyó közepén,
Szirt a zaj tetős-tetején
Hajoljon le homlokával,
Térüljön tovább fokával
A piros dereglye futtán,
Kátrányos hajócska útján!
Köves Kimmó, Kammó vére!
Nosza forgasd meg furudat,
Nyiss az öreg árral utat
A zúgó köve közepén,
Szörnyű szikla oldalában,
Haladjon hajóm hibátlan,
Naszádom ne essék kárban!
Eleget ha ez sem érne,
Víz gazdája, lenn az árba!
Másítsd a követ mohára,
Hajóm csuka hólyagára,
Zajlásokon míg lemegyen,
Halad halmos habfejeken!
Zúgótól szép kisasszony,
Folyószéli szűz hajadon!
Nosza fonj finom fonalat
Guzsalyod finom szöszéből,
Vond a víz fölé fonalad,
A hullámra húzd a kéklőt,
Azon át a sajka járjon,
A kátrányos keblű szálljon,
Közepes hajós is keljen,
Járatlan is utat leljen!
Melatár, kegyes menyecske!
Fogdsza a legkedvesb lapátod,
Vedd a kormányzást kezedbe,
A varázsvizen leszállnod,
Irigyem lássa meg lakából,
Varázsló az ablakából!"
Kalevala
Festmény: Akseli Gallen-Kallela - Aion Triptych (1891)
Thomas Love Peacock (1785-1866)
Elismert költő, esszéíró, operakritikus és szatíriaíró. Munkássága már élete során több író (kik közül néhányan a költő barátai és egyben szatírájának célpontjai is voltak), irodalmi kritikus (többségük csupán célpontként szolgált), és a hírhedten szókimondó olvasóközönség elismerését is kivívta. Peacock hírnevét szinte kizárólag hét regényének köszönheti, melyek közül négy gyors egymásutánisággal jelent meg 1815 és 1822 között - Headlong Hall, Melincourt, Nightmare Abbey, és a Maid Marian. A maradék hármat - The Misfortunes of Elphin, Crotchet Castle, és Gryll Grange – már nagyobb kihagyások után írta és publikálta. A Gryll Grange címet viselő könyv csak 1861-ben, öt évvel Peacock halála előtt jelent meg. A szerző regényeiben megörökíti a korai 19. századi Anglia intellektuális, szociális, gazdasági és irodalmi eszmecseréit (olykor harcait). Ezek úgynevezett "beszélgető regények", melyekben a karakterek, akik különböző párbeszédeket folytatnak, nagy számban a költő korának meghatározó alakjai voltak. Peacock regényei nem veszítettek varázsukból, illetve az érintett témák a mai napig politikai és társadalmi beszélgetések részét képezik. Művei humora még ma is elbűvöli az olvasókat, melyekben egy eszmecsere se folyhat sokáig egy humoros cselekmény vagy vélemény beszúrása nélkül.
Thomas Love Peacock 1785-ben született Weymouth-ban Samuel Peacock üvegkereskedő és Sarah Love (lánya Thomas Love-nak, a Királyi Haditengerészet nyugalmazott parancsnokának) gyermekeként. Peacock három éves volt, mikor édesanyjával az anyai nagyszülőkhöz költöztek. (Néhány önéletrajzi írás a költözést jelöli meg az apa halálának valószínű okaként, de a mai napig egyfajta bizonytalanság lengi körbe Samuel Peacock végét). Hatéves korában Peacock megkezdte tanulmányait az Englefield Green nevű iskolában, ahol John Harris Wicks vette szárnyai alá. Már ezalatt az idő alatt családjának írt számos verses levelében megmutatkozott a társadalmi szatíra iránti érdeklődése és tehetsége. Peacock látszólag jól érezte magát az iskolában, ahol tanárai is meg voltak vele elégedve, viszont mégis az itt töltött hat év volt az első és egyetlen időszak, melyet egy oktatási intézményben töltött. 1800-ban már hivatalnokként dolgozott a Ludlow, Fraser and Co. nevű londoni kereskedőházban, ahol csupán rövid ideig tartózkodott. Verseket és tanulmányokat kezdett írni, majd 1805 végén Palmyra névvel kiadta első verseskötetét, melyet a közönség pozitív fogadtatásban részesített. A címadó vers, mely lényegében egy jelenésszerű romról szóló tanulmány, képviseli Peacock erőfeszítését a 18. században alkotó elődők stílusában írt művek utánzására.
