A kosár üres
A mai naptól elérhető új kiadványunk.
„A filozófia uralmához csupán az kell, hogy legyen filozófia; vagyis hogy a filozófusok, filozófusok legyenek.” (José Ortega y Gasset)
Molnár Tamás (Budapest, 1921. június 26. – Richmond, Virginia, Amerikai Egyesült Államok, 2010. július 20.) magyar filozófus, eszmetörténész, politológus és publicista munkássága nem vált kellően ismertté a magyar szellemi életben, noha kötetei jelentős példányszámban fogytak itthon, és külföldön. Egyetemista korában a kényszerű külföldi tanulmányai a lángoló világ ellenére is életre szóló hatást gyakoroltak rá. Franciaországban, az ottani kultúrában találta meg az „igazi szellemi hazáját”, amelyet a dialektika, a harmónia és az ellentétek országának tartott. Franciaországot a szülőföldje és nemzete ellen elkövetett „1920-as bűne” és „Európa 1992-es cserbenhagyása” ellenére is szerette. Otthont alapítani azonban – az olyan közép-európai emigránsokhoz hasonlóan, mint John Lukács, John Kekes, Ludwig von Mises, vagy Eric von Kuehnelt-Leddihn –, csak az Egyesült Államokban tudott.
„1949 januárjában New Yorkba hajóztam – és az egész út folyamán tengeribeteg voltam. Columbia szívesen fogadott engem, és aztán egy olyan tündérmese kezdődött, amelyet egyáltalán nem értettem meg és amelyből erőteljesen profitáltam. Miután újravizsgálták budapesti és brüsszeli diplomáimat, azt mondták nekem, hogy sokkal többet tudok, mint egy <<junior>> és ez valójában egy doktorátussal egyenértékű, de talán jó ötlet volna, ha beiratkoznék egy két éves PhD-képzésre a Columbia Egyetemre. Két év és egy disszertáció megírása után megvolt a doktorátusom. (...) A tanítás és az írás vált a fő foglalkozásommá. Könyvek következtek, külföldi meghívások kormányok által is, az összes kontinensre tett utazások, sok alkalommal. Egy lojális amerikaiként (hogyan tudnám elfelejteni Eisenhower tábornok gesztusát?) intellektuális értelemben európai maradtam (hogyan tudnám elfelejteni a mélyreható oktatást, amelyet kaptam?). Sok kaland következett, az afrikai dzsungeltől a krokodil által való üldözésig az Amazonason – Benarestől Új Guinea-ig, tiszteletbeli doktorárus Mendozából (...) és mindebből azt a tapasztalatot nyertem, hogy mindazok, akik panaszkodnak az élet miatt azok vagy szerencsétlenek, vagy bolondok. Nem voltam a karrierista élmezőnyben, oly sok kollégámmal és társ-értelmiségivel együtt: visszautasítottam, hogy előnyt kovácsoljak a meggyőződéseimből, visszautasítottam a szlogeneket és a képmutatást, és megpróbáltam jó katolikus maradni.” (Molnár Tamás: Önportré)
Molnár Tamásra sokan úgy gondolnak itthon is, mint konzervatív-keresztény (katolikus) filozófusra, és akinek volt alkalma legalább egyszer találkozni vele, beszélgetni és előadásait hallgatni a kilencvenes évek, vagy a kora kétezres évek Magyarországában, abban e nézet csak megerősödhetett. Én többször beszélgettem vele. Angol szabású öltönyben, vasalt fehér ingben, sűrű cigarettafelhőbe temetkezve, kényelmes karosszékben ülve válaszolt kérdéseimre a legváltozatosabb témákban. Főleg a filozófiáról, a politikáról, a vallásról és az utazásairól beszélt. Egyetemi hallgatóként úgy véltem, hogy maga a megtestesült konzervatív katolikus filozófa, egy revideált chestertoni figura. A háttér kontrasztja, bottal közlekedve látni őt, amint megáll a koszos budai utcákon, vagy az ELTE (akkor éppen) romos épületének folyósóján. Nagyon más volt, mint a környezete: bölcs, kissé ódon, de nemes jellem. Ő külsőségekben valóban konzervatív jelenség volt, és persze jobboldali is, de ez utóbbi jelzőt az akkori pesti szellemi miliőben az ember nehezen mondhatta ki magyarázkodás nélkül. Maradt tehát a konzervatív, mint konszenzusos, ártalmatlan skatulya – ez kellően általánosító volt –, és vele kapcsolatban elnézőbbek voltak, kevésbé ugattak, mint a jobboldali jelző hallatán, főleg az egyetemi körökben, kutyaólakban.
Molnár Tamás az életét olyan értékek mentén élte, amelyek már nagyobb részt egy alámerült, széthullott világhoz tartoztak. Bizonyos volt abban, hogy egy világ dől romba körülötte, nem teremtve új formákat, csupán elhagyva a régieket. Életművének egyik alapélménye is ez, amely sokszor sorsának is tragikus vonást, drámai felhangot kölcsönzött.
Szép, ha a nagy nemből származott Ifjú, kevélykedvén benne olly tetteket követ el, mellyek Őseire méltók; ha élete dicsőEleinek nyomdokaival megegyezvén, ezeknek nem csak Nemességöket, hanem úgy tetszik, akaratjokat is örökbe vesszi: Élni halni a Hazáért és Királyért! De épen olly szép, vagy még szebb ’s dicsőbb alacsony ágyból származni, ’s a nélkül, hogy sugárt látna a pályán, mellyet koszorús Elei lefutottak volna, fellépni arra, ’s nagy elméje, és érdemei által azon úgy ragyogni, hogy a csupa hűség helyett, mellyel Hazájának tartozott, érdemeket tegyen oltárára, ’s mind Oltalmazója, és Istápja a Honynak, álljon a Nagyok között.
Illy Férfiú volt Klimo György Pécsi Püspök, Királyi Tanácsos, ’s Referendarius a Magyar Udvari Cancellariánál ’s a t, kinek jeles cselekedeteit még számosan élő bizonyosságok magasztalják. …
De ezen érdemes Férfiúnak tulajdonságai megérdemelték, hogy nagyobb fényben ragyogjanak még; ’ s ez csak úgy történhetett meg, ha Klimo az Udvarhoz közelítene. Maria Therezia, ama bőkezű jutalmaztatója az Érdemeknek, 1747-ben őtet Bécsbe hívta, ’s a Királyi Magyar Cancelláriánál Referendariussá tette. Klimo mély belátásai, ’s éles tanácsai által mind Királynéját, mind Hazáját lekötelezte itt is, ’s e hivatalt a legnagyobb buzgalommal folytatta négy esztendőkig; hanem M. Therezia elég méltónak vélte már őtet a Pécsi Püspökségre lenni, ’s erre 1751-ben a Posonyi Országgyűlésen valóban fel is emelte, ’s a következendő esztendőben Klobusiczky Kalocsai Érsektől felszenteltetett, ’s pompásan iktattatott be. …
Illy Férfival birt tehát a Pécsi Megye: egy Klimóval, ki azon huszonhat esztendőknek elforgása alatt, mellyekben ezen Megyének kormányán ült, nem csak a jó rendet, a jó erkölcsöt, ’s a keresztyénségnek buzgalmát vitte messze; hanem Püspükségének ékesítésén, ’s boldogításán is munkálkodott. – Nem kis értékű summákat fordított a Mindenhatónak szentelt épületek felállítására, bő ajándékokat tett annak oltárira, a rész szerint arannyal, rész szerint elefánt csonttal ékesen kirakott szent edényeket, millyenekkel kevés Püspökségek dicsekedhetnek Magyarországban. Pécsett klastromot építetett az Apáczáknak számokra, ’s ebben nevelő ’s tanuló házat a szép Nem kisdedeinek. A Pécsi Nevendékpapság’ Lakhelyét jövedelmekkel gazdagította. A Püspökök’ hajlékát megújítatta, ’s szépítette ; a Püspöki jószágokon nevezetesen: Nádasdon palotákat, vadas kerteket, szőllőket, ’s gyümölcsös kerteket állíttatott. Gyámolította a tanulókat, ’s a Tudósoknak Moecenászok volt, mivel nagy barátjok volt maga is a tudományoknak. A roppant könyvtár hirleli még most is, mi tudomány szerető volt Klimó. Ezen könyvtárt nagy költségen állítatta Lakhelyének szomszédságában, mellybe az ezernyi ezer nyomtatott míveken kívül a tudományok’ minden nemében, számos kéziratokat szerzett, a Romai Vaticanumi Könyvtárból iratván le azokat. Gazdagította azt régi Magyar ’s Romai pénzdarabokkal, ’s némelly ritkaságokkal. Sőt még Csillagvizsgáló toronnyal is megtoldotta Literaturabeli igyekezeteit. …
Klimo mindenkor derült arcczal ’s barátságos tekintettel jelent meg, ’s bizodalmát nyerte ez által mindenkinek. Álhatatosságát semmi veszély fel nem dúlta, de az öröm sem ragadta a józan határon túl. Derült ’s nyugodt tekintete, melly nem kis jele a lélek tisztaságának, ’s csendességének, fenmaradt mind végig; ’s bár életének utolsó két esztendejében sok testi nyavalyákkal, s betegségekkel küszködött, még sem lehetett látni arczán a kisszívűségnek nyomait, nem lehetett hallani panaszait. – 1777-ben Május 2-kán elvégezette vándorlását, érdemekkel teljes életének 67-dik esztendejében, ’s Pécsett a Cathedralis templom mellett lévő, Krisztus Testének Kápolnájába temettetett.
Szelíd ’s mosolygó volt halála, mint élete!
Áldás az ő emlékezetére!!
Kölesy Vincze Károly - Nemzeti Plutarkus, vagy a’ Magyar Ország’ és vele egyesült Tartományok Nevezetes Férfianak Életleírásaik (részletek)
A képen a Pressburger Zeitung 1777. május 14-i számának híradása Klimó György Pécsi Püspök haláláról.
A mai naptól elérhető.
Thomas Love Peacock híres-hírhedt regénye a Nightmare Abbey nem egyszerű XIX. századi gótikus történet. Gótikus, romantikus szatíra, amely filozófiai magasságokon és mélységeken keresztül mutatja be Scytrop Glowry, a fiatal, hol buzgó, hol reményvesztett szerelmes életének egy gyötrően meghatározó szakaszát. Szerelme nem is egy, hanem két, egyszerűnek távolról sem nevezhető hölgy iránt lángol, miközben világmegváltó gondolatai túlszárnyalják Nightmare Abbey rideg falait és annak furcsa vendégeit.
Scytrop alakját a híres angol költő Percy Bysshe Shelley, Peacock személyes jóbarátja ihlette, szerelmeit pedig Shelley két feleségéről, Harrietről és Mary Shelleyről (Frankenstein, avagy a modern Prométheusz) mintázta, vélhetően.
"A Nightmare Abbey magával ragadott. Úgy gondolom, Scythrop karaktere bámulatosan megtervezett és kivitelezett, nem is tudom miként dicsérjem megfelelően a nyelvezet egészének könnyed tisztaságát és erejét."
Percy Bysshe Shelley levele Thomas Love Peacocknak - 1819. június
Helyére tettem a szöget, és figyelmesen megvizsgáltam. Ha valaki ezen az ablakon menekült volna el, kívülről leszoríthatta volna, és a rugó a helyére pattan - de a szöget lehetetlen lett volna újra visszatenni a helyére. Ez a megállapítás tiszta, világos volt, és szűkebb körre korlátozta vizsgálódásomat. A gyilkosok feltétlenül a másik ablakon szöktek meg. S mivel a két ablak feltehetően egyforma rugószerkezetre jár, az eltérésnek a szögek között, vagy legalább megerősítésük módja között kellett adódnia. Az ágy szalmazsákjára álltam, úgyhogy beláthattam az ágy fejével félig eltakart ablakmélyedésbe. Mélyen benyúltam, és rögtön rátaláltam a rugóra. Megnyomtam: ugyanolyan szerkezetű volt, mint a másik. Most a szöget vettem szemügyre. Vastag volt, mint a másik, és látszólag ugyanúgy is volt beverve - majdnem a fejéig. Azt gondolhatnád, hogy erre megrökönyödtem; de ha ezt tennéd, teljesen félreértetted levezető módszeremet. Hogy sportnyelven szóljak, eddig nem volt egyetlen „hibapontom” sem. A nyomot egy pillanatra sem veszítettem el. A lánc egyetlen szeme sem lazult meg. A legvégső megoldásig követtem a titkot: és ez a megoldás a szög volt. Mondtam már, hogy a másik szöggel mind nagyságra, mind elhelyezésére nézve azonos volt, de maga ez a tény (akármilyen fontosnak is látszott) egyáltalában semmit nem nyomott a latban, mihelyt szembeállítottam azzal, hogy ennél a pontnál megszakadt a nyom. „Itt valami nincs rendjén a szög körül” - mondtam magamban. És megfogva a fejét kihúztam; körülbelül egy negyedhüvelyknyit tartottam a kezemben belőle. A másik vége benn maradt a lyukban. A kezemben levő darab a törésnél rozsdás volt, tehát a törés régi lehetett, és valószínűleg kalapácsütés okozta; ez annál valószínűbbnek látszott, mert a szög feje majdnem egészen bemélyedt a fába. Gondosan betettem helyére a letört részt, a törés láthatatlanná vált, és senki se hitte volna, hogy ott egy törött szög rejtőzik. Megnyomtam a rugót, néhány hüvelyknyire felemeltem az ablakkeretet, vele együtt a szög feje is felemelkedett, de a tört rész nem ugrott ki a fából. Újra becsuktam az ablakot, és a szög ismét egésznek és hibátlannak látszott. Tehát a rejtélyt ideáig kibogoztam. A gyilkos az ágy fejénél levő ablakon keresztül menekült el. Lehet, hogy távozása után az ablak önmagától csúszott vissza, ha ugyan nem szántszándékkal eresztették le kívülről, de annyi bizonyos, hogy a rugó zárta le s nem a szög, a rendőrség pedig, a rugó szerepét összetévesztve a szögével, minden további nyomozással felhagyott, mert feleslegesnek találta.
Edgar A. Poe - A Morgue utcai kettős gyilkosság
Lehetséges a világbéke?
Távirati válasz egy amerikai körkérdésre
(1936)
A kérdést, hogy valaha lehetségessé válik-e a világbéke, csak egy olyan tudós válaszolhatja meg, aki teljes mértékben ismeri a világ történetét. A világtörténet tudósa kifejezés alatt azonban az emberek ismeretét értjük; tudni: milyenek voltak és milyenek lesznek. És ez az, amit a legtöbb ember sosem fog megérteni, hogy amikor a jövő történetére tekint, határozott különbség van aközött, ahogy az ténylegesen történni fog, vagy, ahogy szeretné, hogy történjen. A béke csupán kívánság, a háború pedig tény és a történelem sohasem foglalkozott az ideákkal, vagy bármilyen emberi kívánsággal. Az élet nem más, mint küzdelem növények, állatok és emberek között, küzdelem egyének, társadalmi osztályok, népek és országok között, függetlenül attól, hogy gazdasági, szociális, politikai vagy militáris formában játszódik-e le. Küzdelem a hatalomért, az akarat, a vélemények, a jogok érvényesítéséért, előny vagy haszon szerzéséért, melynek során a legvégső esetben az ember mindig az erőszakot választja. Nevezhetünk egy egyént, aki erőszakot alkalmaz bűnözőnek, egy osztályt forradalmárnak vagy hazaárulónak, egy népet vérszomjasnak, de mindez semmit sem változtat a tényen, attól az még háború marad. Napjainkban, a világkommunizmus1 saját háborúit forradalomnak, idegen népek, gyarmatbirodalmak elnyomása alóli felszabadításának nevezi, és ha az egész világ egy egységes ország lenne, akkor a háborúkat egyszerűen lázadásnak hívnák. Ezek csupán a megfogalmazások közti eltérések. A veszély azonban éppen abban rejlik, hogy napjainkban csak a fehérbőrű népek beszélnek világbékéről, nem pedig a többségben lévő színesbőrűek. Amíg kizárólag egyéni gondolkodók és idealisták elmélkednek ezen, ahogy azt minden korban tették, addig ez semmire sincs hatással. Viszont ha egész népek válnak pacifistává, akkor az a hanyatlásuk egyértelmű tünete. Ezek azonban nem a friss és erős rasszok. Hiszen ez valójában lemondás a jövőről, mivel a pacifista elképzelés egy végső állapotot jelent, ami magának az életnek mond ellent. Amíg fejlődés lesz, addig létezni fognak háborúk is. Amennyiben a fehér emberek2 annyira belefáradnának a küzdelembe, hogy még a kormányaikat sem tudják meggyőzni annak szükségességéről, akkor pont ugyanúgy felajánlanák a világukat a színeseknek, mint ahogy a rómaiak odavetették sajátjukat a germánoknak. A pacifizmus jelentése: átadni az uralmat a született nempacifistáknak3, akik között mindig lesznek fehérek, kalandozók, hódítók, felsőbbrendű emberek is, támogatni őket addig, amíg azok sikeresek tudnak maradni. Ha Ázsiában ma felkelés törne ki a fehérek ellen, megszámlálhatatlan fehér ember is csatlakozna hozzá, pont azok, akik a békébe fáradtak bele. A pacifizmus mindig csak idea marad, míg a háború továbbra is tény, és ha a fehér emberek elhatározzák, hogy nem háborúznak többet, akkor a színesek teszik majd helyettük és válnak ezáltal a világ uraivá.
Oswald Spengler: Reden und Aufsätze. München 1937, 291-293. old.
(Fordította: Tóth Tamás)
1 Kommunista Internacionálé (Коммунистический интернационал), vagy Komintern, aminek kései irányzata (III. Internacionálé) ellen, pont 1936-ban,
hozta létre a hitleri Németország, Japánnal karöltve, az Antikomintern paktumot. (ford.)
2 Az eredeti szövegben „weißen Völker”, azaz fehér népek kifejezés szerepel. A magyar népi hagyományban a nőkre alkalmazzák a fehérnép szót.(ford.)
3 A „Nichtpazifisten” német kifejezés csupán műszóval helyettesítve tartja meg eredeti jelentését. (ford.)
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszura
A holt homoksík némán szétterül.
Percy Bysshe Shelley: Ozymandiás (Tóth Árpád fordítása)
„Legfőbb s legszentebb az arany felsége közöttünk,
Isten a kárhozatos Pénz most Rómába’, ha nincs is
Temploma még, mint Hitnek, Diadalnak, Erénynek,
Béke- s Egyességnek, melyet csak a gólya keres fel.”
Juvenalis – I. SATIRA- CUR SATIRAS SCRIBAT
VITAM IMPENDERE VERO
A szatíra tükröt mutat. Se a tükröt nem szeretjük, se ha felénk tartják. A legrosszabb pedig az, ha a tükör még torz is. Ez már igazán nehezen értelmezhető. Sok olyan furcsaság torzíthatja azt a tükörképet, mint a műfaj, amelybe ágyazzák, az író közlendője, látásmódja, de még a stílusa is. Azt is tudjuk, hogy a jó szatíra tükre nem rólunk, de nekünk szól. Ettől igazán nehezen élvezhető. Óriási terhet ró ránk: meg kell értenünk, éreznünk nem elég, de nem könnyíti meg a dolgunkat. A tükörképet viszonylag egyszerű felfogni, a tükör ellenben elmélyedést követel. Elmélyedést a világban, hiszen a tükör valós. E valóság megértéséhez elengedhetetlen a készítés körülményeinek, az alkotó korának, kortársainak, életének, akár még szándékainak ismerete is. A jó szatíra mélységet, utánajárást, műveltséget vár el.
A szatíra nem vicc, még ha vicces is, persze csak annak, aki érti. Nem lényege a viccessége, csak lényeges eleme, ha csak humorra vágyunk, ne olvassunk szatírát. A vicc eszköz, nem lehet öncél. A szatíra komoly, még ha nem is veszi komolyan az életet, a kirakatokat meg pláne nem. Leginkább azokat nem, sőt ellenük tör és ettől komoly. Ne olvassuk, ha nem akarjuk érteni. Ha nem értjük, akkor pláne hagyjunk fel vele. Ne olvassuk, ha nincs bennünk irónia, legfőképp az önös fajtából. Ha a műveltség másodlagos, bele se kezdjünk: nem nekünk való. Ha a finomságokról az ételek jutnak eszünkbe, maradjunk a szakácskönyveknél, ha a mélység csak a vízben létezik, akkor búvárkodjunk. A jó szatíra az igazságot keresi; nem a magáét, a világét, a korét, a jövőét és múltét. Ha minket ez sem érdekel, hagyjuk az olvasását, térjünk ki előle.
Mit nem ad a jó szatíra? Felszínes szórakozást, könnyed, udvariaskodó beszédtémát. Népszerűségre sem törekszik, mi sem leszünk népszerűek általa. Az igazi szatíra senkit sem tesz ripaccsá, az igazi szatíra tükör.
"- Jó, hogy jössz Teiresziász. Éppen arról értekeztünk, hogy győzelmünkhöz, városunk jólétéhez még szükségünk van előjelekre.
Ezt egy ősz ember mondta. Egyike azoknak, akik még a Kadmosz megölte sárkány fogaiból születtek.
- Például egy tehénre. Legyen tehén. Kadmoszt is az vezette ide, városalapításra. Igazán jó előjel lenne. Szó sincs róla, hogy meg akarnók rendelni. Csak jólesnék, ha tehenet látnál.
- Jó. Megnézzük.
A jós kiegyenesedett. Tenyerét ég felé fordította, aztán körülnézett. Két kutyát látott a thébai utcán. Ezek egy darabig kergették, ingerelték, most éppen megnyugtatták egymást.
- Két kutyát látok- mondta ünnepélyesen.
- Nem egyet? – kérdezte az előbbi vén.
- Kettőt.
- És nem tehenet? – így Polüdórosz. – Nézd meg jobban.
- Megnéztem. Kutyák.
- Nem tarka? – Ezt egy másik sárkányfogból-támadt vitéz kérdezte.
- Nem tarka. Szürke. Azaz pontosabban: szürkék. Bár most nagyon egybefolynak.
- Nem egy?
- Kettő.
Polüdórosz széttárta a karját: Teiresziásszal nem lehet okosan beszélni. Illőnek érezte, hogy figyelmeztesse, mennyi jótéteményben részesül. Ezt meg is tette. Utána még egy végső kísérletet tett.
- Milyen a tőgye? – kérdezte.
- Tőgyük – javította ki Teiresziász. – Egyébként pedig néhány árnyalatnyi helyesbítést kell még tennem. Tőgyük sem, mert az egyiknek semmiképpen sem lehetne tőgye. De tőgye sem mert a kutyáknak az nincs. Nem így nevezik. Két szürke eb. Szerelmeskednek. És nem tudom hogyan hathat ez a most induló háborúra.
- Hiszen mi is csak árnyalatnyi helyesbítést kívánnánk, Teiresziász – mondta most egy fiatal vén. Nagyon energikus volt, ezért került a vének tanácsába. Látszott, hogy indulatos, de nyugodtan beszélt, nyájas, oktató hangon. – Csak annyit, hogy nem szürke, hanem tarka; nem kettő, hanem egy; nem eb, hanem tehén.
- És akkor már egyáltalán nem különös, hanem magától értetődő, hogy a tőgye telt – tette hozzá Polüdórosz.
- És ha a tőgye telt, akkor van is. - felelte Teiresziász. – Csakhogy nincs. Ezért telt sem lehet."
A meztelen istennő és a vak jövendőmondó - Devecseri Gábor (1917. február 27.- 1971. július 31.)
Thomas Love Peacock 1785. október 18-án a dorsetshire-i Weymouthban született. Angol költő, regény- és drámaíró. Apja londoni üvegkereskedő, aki fia születését követően hamarosan elhunyt. Thomas egy magániskolában tanult a surrey-i Englefield Greenben. Korán, már tanulmányai közben elkezdett írni. Első önálló írásai nem voltak túl sikeresek. Az első, The Monks of St. Mark (Szt. Márk szerzetesei), 1804-ben, a második (Palmyra) 1806-ban jelent meg, ezt követte 1810-ben a The Genius of the Thames (A Temze szelleme), a The Philosophy of Melancholy (A búskomorság filozófiája) 1812-ben, valamint néhány, nem túl jelentőségteljes lírai és egy-két soha elő nem adott színpadi mű. Egy rövid ideig a Brit Királyi Haditengerészet egy parancsnokának, Sir Home Riggs Pophamnak magántitkára volt. Ebben az időszakban egy wales-i utazása során ismerkedett meg Percy Bysshe Shelley-vel. Első sikereit az 1816-ban kiadott Headlong Hall című novellájával érte el. 1817-ben Great Marlow-ba költözött, ahol napi kapcsolatban volt Shelley-vel. Ebben az évben jelent meg következő novellája, a Melincourt. Itt készült el leghíresebb írása is, a Nightmare Abbey (1818.).
Egy volt iskolatársa, Peter Auber, közbenjárására 1819-ben munkát kapott a Kelet-Indiai Társaságnál.
1820-ban elvette a wales-i Jane Gryffydh-et, akit előtte még sohasem látott. A kezét regénybe illő módon, levélben kérte meg. Négy gyermekük született. Lányuk, Mary Ellen Peacock lett az író és költő, George Meredith első felesége.
Édesanyja haláláig (1833), a következő művei jelentek meg, Maid Marian (1822), The Misfortunes of Elphin (1829), Crotchet Castle (1931), ezután ideiglenesen cikkírásra korlátozta irodalmi tevékenységét. A Westminster Review és a The Examiner napilapok hasábjain publikált.
A Társaságnál egyre fontosabb feladatokat látott el, többek között sikeresen védte annak liverpooli sóadóval kapcsolatos állásfoglalását James Silk Buckingham támadásai (Calcutta Journal) ellenében. Indiába gőzhajózott, ahol a Képviselőház több bizottságában is képviselte a Társaságot. 1835-ben Peacock volt a felelős Francis Rawdon Chesney eufráteszi expedíciójának megtervezéséért és szervezéséért. 1836-ban, James Mill halálát követően átvette annak hivatalát az India House vizsgálóbizottságának élén. 1839 és 1840 között a Keleti-Indiai Társaság főfelügyelőjeként a Jóreménység fokának megkerülésére tervezett acélépítményű gőzhajók kivitelezését felügyelte. Ezeket egyébként az első ópiumháborúban (1839-1842) is bevetették. 1856-ban visszavonult, a Kelet-Indiai Társaságtól tisztes nyugdíjban részesült.
1866. január 23-án a middlesex-i Lower Hallifordban hunyt el.
Ismét olvashatnak némely csodatételek, kiket tőn Szent Margit asszony még e gyarló világban élvén.
Egy időben Szent Margit asszonynak halála előtt három esztendővel, karácsony után lőn nagy árvíz, úgyhogy bejöve e klastromba a szolgáló leányoknak udvarára, a nagy udvarra. Ezen időben vízkereszt után jöve ide e klastromhoz az időbeli provinciális, fráter Marcellus. Mikoron bejött volna a provinciális e klastromba, mikoron jutottak volna a lokutórium elébe és szólnának nagy tisztességgel a szororok a provinciálisnak, monda Szent Margit asszony a provinciálisnak: "Tisztelendő atyám, mi nagy veszedelemben vagyunk az árvízért, mert a Duna annyira áradott vala meg, hogy elvette vala e klastromot." És megmutatja vala neki helyét is az árvíznek, és úgymond vala: "Hova lett volna nekünk tetemünk is." Felele a provinciális Szent Margit asszonynak: "Menj el, menj el innen, ezt én nem hiszem." Tehát imádá az Úristent Szent Margit asszony mondván: "Uram, Jézus, kérlek téged, hogy mutassad meg e provinciálisnak, hogy én igazat mondok." Tehát íme, csodálatos dolog: a Duna nagy hirtelenséggel megárada és kezde nagy zúgással a víz bejönni az udvarra és kezde nagyon felnövekedni a víz. A provinciális ez időben vala egy kertben a szororokkal. Hallván és látván e provinciális a víznek ő nagy zúgását és hirtelen jövését, igen megijede és elfutamék a kertből a kerülőbe; oda is utána mene a víz. Azután befuta a provinciális a kapitulumházba, de ott sem maradhata meg a víztől. Ennek utána futa egy kis mezőcskére, kit mostan hívunk klastrom közepének, az időben ott mívelnek vala a szororok nyárban. E kertben avagy mezőcskében valának néminemű fák és deszkák, kivel a kerülőt megtámogatták vala. Ezekre hága fel a provinciális a víz elől. Ezenképpen bizonyságot vőn erről, hogy Szent Margit asszony igazat mondott volt. Ennek utána a víz ismét megtére az ő helyére, úgyhogy veternyéig csak nyomát, jelét sem láthaták. E víznek áradása pedig lett vala vecsernyének előtte. Ezenképpen dicsérék az Úristent mindnyájan, aki az ő szerető jegyeséért ily nagy csodát teszen.
Boldog Margit Legendája
Kép: A tatárok kemény üldözésének idejében szüz Szent Margitnak anyja férjével, úgymint királlyal, néminemű áldozatképpen magoknak, s országoknak megszabadításáért, fogadást tőnek leányukat a szent apácaszűzek közé adni.
