Üres Kosár
Thomas Love Peacock (1785-1866)
Elismert költő, esszéíró, operakritikus és szatíriaíró. Munkássága már élete során több író (kik közül néhányan a költő barátai és egyben szatírájának célpontjai is voltak), irodalmi kritikus (többségük csupán célpontként szolgált), és a hírhedten szókimondó olvasóközönség elismerését is kivívta. Peacock hírnevét szinte kizárólag hét regényének köszönheti, melyek közül négy gyors egymásutánisággal jelent meg 1815 és 1822 között - Headlong Hall, Melincourt, Nightmare Abbey, és a Maid Marian. A maradék hármat - The Misfortunes of Elphin, Crotchet Castle, és Gryll Grange – már nagyobb kihagyások után írta és publikálta. A Gryll Grange címet viselő könyv csak 1861-ben, öt évvel Peacock halála előtt jelent meg. A szerző regényeiben megörökíti a korai 19. századi Anglia intellektuális, szociális, gazdasági és irodalmi eszmecseréit (olykor harcait). Ezek úgynevezett "beszélgető regények", melyekben a karakterek, akik különböző párbeszédeket folytatnak, nagy számban a költő korának meghatározó alakjai voltak. Peacock regényei nem veszítettek varázsukból, illetve az érintett témák a mai napig politikai és társadalmi beszélgetések részét képezik. Művei humora még ma is elbűvöli az olvasókat, melyekben egy eszmecsere se folyhat sokáig egy humoros cselekmény vagy vélemény beszúrása nélkül.
Thomas Love Peacock 1785-ben született Weymouth-ban Samuel Peacock üvegkereskedő és Sarah Love (lánya Thomas Love-nak, a Királyi Haditengerészet nyugalmazott parancsnokának) gyermekeként. Peacock három éves volt, mikor édesanyjával az anyai nagyszülőkhöz költöztek. (Néhány önéletrajzi írás a költözést jelöli meg az apa halálának valószínű okaként, de a mai napig egyfajta bizonytalanság lengi körbe Samuel Peacock végét). Hatéves korában Peacock megkezdte tanulmányait az Englefield Green nevű iskolában, ahol John Harris Wicks vette szárnyai alá. Már ezalatt az idő alatt családjának írt számos verses levelében megmutatkozott a társadalmi szatíra iránti érdeklődése és tehetsége. Peacock látszólag jól érezte magát az iskolában, ahol tanárai is meg voltak vele elégedve, viszont mégis az itt töltött hat év volt az első és egyetlen időszak, melyet egy oktatási intézményben töltött. 1800-ban már hivatalnokként dolgozott a Ludlow, Fraser and Co. nevű londoni kereskedőházban, ahol csupán rövid ideig tartózkodott. Verseket és tanulmányokat kezdett írni, majd 1805 végén Palmyra névvel kiadta első verseskötetét, melyet a közönség pozitív fogadtatásban részesített. A címadó vers, mely lényegében egy jelenésszerű romról szóló tanulmány, képviseli Peacock erőfeszítését a 18. században alkotó elődők stílusában írt művek utánzására.
113. Amikor Helena felől kérdezősködtem a papoktól, ezt válaszolták. Miután Alexandrosz elrabolta Helenát Spártából, hazafelé indult, de hajóját a kedvezőtlen szelek az Égei-tengerről az Egyiptomi-tengerre térítették, s mivel a vihar nem csillapodott, elérkezett a Nílus ma kanóboszinak nevezett ágánál fekvő Tarikhéiába. Itt a parton ma is áll egy Héraklész-szentély, s ha valamely, urától megszökött rabszolga ide menekülve szent jeleket rajzol a testére és az isten oltalmába ajánlja magát, senki sem nyúlhat hozzá. Ez a szokás az ősidőktől fogva egészen az én koromig megmaradt. Mikor Alexandrosz néhány szolgája megtudta, milyen szokás fűződik a templomhoz, elszöktek tőle, könyörögve az isten oltalmába ajánlották magukat, s ártó szándékkal megvádolták Alexandroszt. Elmondták sorra, hogy mi történt Helenával, s hogy Alexandrosz milyen jogtalanságot követett el Menelaosszal. Mindezt a papoknak s a Nílus-deka felügyelőjének, Thónisznak ondták el.
114. Ez a Thónisz alighogy végighallgatta őket, sietve követséget küldött Memphiszbe, és azt üzente Próteusznak: "Egy teukrosz férfi érkezett ide, aki gyalázatos tettet követett el Hellasz-ban. Elcsábította vendéglátója feleségét, magát pedig azasszonnyal és sok kinccsel együtt a szelek erre a partra hajtották. Hagyjuk-e őt bántatlanul elhajózni, vagy fogjuk el, mindazzal együtt, ami az övé? "Erre Próteusz a következőt üzente vissza: "Ezt az embert, bárki légyen is ő, ha egyszer vendéglátójával ilyen gyalázatosan viselkedett, fogjátok el és vezessétek elém, hadd halljam, mit fog mondani."
115. Mikor Thónisz megkapta az üzenetet, elfogatta Alexandroszt, hajóit visszatartotta, s azután őt magát, Helenát meg a kincseket és a szökevényeket Memphiszbe kísértette. Miután megérkeztek, Próteusz megkérdezte Alexandroszt, kicsoda ő és honnan jött. Erre Alexandrosz elsorolta egész nemzetségét, megnevezte hazáját, s elmesélte útját a tengeren. Próteusz azonban arról faggatta tovább, hogy honnan szerezte Helenát, mire Alexandrosz zavaros beszédbe kezdett, és nem mondta meg az igazat, de szolgái leleplezték, s előadták, hogy milyen jogtalanságot követett el. Végül Próteusz a következő szavakkal közölte döntését: "Ha nem volnék büszke rá, hogy egyetlen idegent sem öltem még meg, akit a szél országomba hajtott, én állnék rajtad bosszút hellén vendéglátód helyett, hitvány gonosztevő, aki a vendégbarátságot gyalázattal viszonoztad. Megkörnyékezted vendéglátód feleségét, de ezzel sem érted be: elcsábítottad, és magaddal vitted. Sőt, neked ez sem volt elég, vendéglátód házát is kifosztottad, úgy érkeztél hozzánk. Bár arra büszke vagyok, hogy idegent soha meg nem ölök, azt még-sem tűrhetem, hogy magaddal vidd az asszonyt és a kincseket. Megőrzöm őket hellén vendég-látód számára, míg ide nem jön értük. Neked és útitársaidnak pedig megparancsolom, hogy három napon belül induljatok el a földemről, s menjetek, amerre a szemetek lát, mert ha nem, úgy bánok veletek, ahogy ellenséggel szokás."
116. Így került a papok elbeszélése szerint Helena Próteuszhoz. Véleményem szerint Homérosz is ismerte ezt a történetet, de mivel nem illett jól eposzába, mint a másik hagyomány, amelyet felhasznált, ezt mellőzte, bár tudtunkra adja, hogy ismeri. Ez kiviláglik az Iliasznak abból a részletéből, még ha máshol nem is utal rá, amelyben elmondja Alexandrosz bolyongásait, miképp hányódott, miután Helenát elrabolta, és hogy a phoinikiai Szidónba is eljutott. Erről pedig a Diomédész vitézségét leíró részben szól, ekképp:
"...sok hímzett köntös volt ott, kezeműve a szidón nőknek,
az isteni képű Alexandrosz kiket egykor
Szidoniából hurcolt el tág tengeri úton,
hol Helenét is hozta, a legfelsőbb atya lányát."
S az Odüsszeiában is utal rá e sorokkal:
"Zeusz lányának ilyen hűvös szere volt, okos ésszel
elkészítve, amit Polüdamna adott, felesége
Thónnak, egyiptomi nő, hol a termőföld az ilyenben
legdúsabb: sok a hasznos fű ott és sok a gyilkos."
S hasonlóképpen mondja Menelaosz Télemakhosznak:
"Bár hazavágytam, az istenek ott-tartottak Egyiptom
nagy folyamán, mert áldozatot bemutatni feledtem."
E szavakkal világosan érezteti: tudott arról, hogy Alexandrosz bolyongása során Egyiptomba is eljutott. Hiszen Szüria Egyiptommal határos, s a Szidónt birtokló phoinikiaiak Szüriában laknak.
118. Amikor megkérdeztem a papoktól, hogy üres fecsegés-e vagy sem, amit a hellének a trójai háborúról beszélnek, azt felelték,hogy kutatásaik során magától Menelaosztól hallották a dolgot. Mert Helena elrablása után hatalmas hellén had érkezett teukrosz földre, hogy Menelaosznak segítséget nyújtson. S miután kikötöttek, majd tábort vertek a szárazföldön, követeket küldtek Ilionba, akik között ott volt maga Menelaosz is. Ezek Ilionba érkezvén vissza-követelték Helenát és a kincseket, amelyeket Alexandrosz elrabolt, sérelmeikért pedig elégté-telt kívántak. De a teukroszok akkor is és később is – esküvel vagy eskü nélkül – azt állították, hogy sem Helena, sem a kincsek nincsenek náluk, hanem mind Egyiptomban, és méltánytalan, hogy ők adjanak elégtételt azért, ami Próteusznak, Egyiptom királyának a birtokában van. A hellének azonban úgy vélték, hogy csak gúnyt űznek velük, és addig ostromolták a várost, amíg be nem vették. De mikor a falak bevétele után sem bukkantak rá Helenára, s ugyanazt mondták nekik, mint az első alkalommal, végre elhitték az első állítást, s magát Menelaoszt küldték el Próteuszhoz.
119. Miután Menelaosz Egyiptomba érkezett, felhajózott Memphiszbe, s ott a valóságnak megfelelően elmondta, mi történt. Igen szívélyesen fogadták, és sértetlenül visszakapta Helenát valamennyi kincsével együtt. S noha így bántak vele, Menelaosz gyalázatosan viselkedett az egyiptomiakkal. Mert útnak indulását kedvezőtlen időjárás gátolta, s minthogy ez sokáig tartott, istentelen cselekedetre szánta el magát: elraboltatta és feláldoztatta egy ottani ember két gyermekét. Mikor e tette kitudódott, fellángolt ellene a gyűlölet és üldözőbe vették, de ő hajóival Libüába menekült. Hogy innen aztán merre vette útját, azt az egyiptomiak már nem tudták. A papok azt mondták, hogy részben kutatásaik alapján, részben azért tudják ilyen pontosan az eseményeket, mert náluk történtek.
120. Ezt mesélték az egyiptomi papok, s én magam is elhiszem, amit Helenáról mondtak. Csak annyit fűzök hozzá, hogy ha Helena Ilionban lett volna, visszaadták volna őt a helléneknek, akár beleegyezik ebbe Alexandrosz, akár nem. Hiszen sem Priamosz, sem a többi rokon nem lett volna olyan esztelen, hogy gyermekeiket és városukat saját maguk sodorják ilyen veszedelembe, pusztán azért, hogy Alexandrosz Helenával együtt élhessen. Sőt, ha kezdetben másként gondolkoztak volna is, később, mikor a hellénekkel vívott harcokban olyan sok trójai vesztette életét, s nem volt olyan csata –ha ugyan hinni lehet a költőnek –, amelyben Priamosznak ne esett volna el két, három vagy még több fia is, azt hiszem, Priamosz még akkor is visszaadja Helenát a helléneknek, ha ő maga élt volna is vele, csak hogy kikerülje a népét fenyegető csapásokat. Máskülönben az öreg Priamosz halála után nem Parisz örökölte volna a királyi trónt, hanem Hektór, aki nemcsak idősebb volt, de sokkal méltóbb utódja is Priamosznak. S amúgy sem illett volna, hogy Hektór az uralmat vétkes testvérének engedje át, aki annyi tömérdek veszedelmet zúdított őreá, magára s valamennyi trójaira. Ők tehát nem is adhatták volna vissza Helenát, de hiába mondtak igazat, az akhájok nem hittek nekik. Mert – hogy saját véleményemet is kimondjam – az isten rendelte így a dolgot, és döntötte őket teljes pusztulásba, hogy nyilvánvalóvá tegye az egész emberiség előtt: a nagy vétkeket nagy büntetéssel torolják meg az istenek. Erről a dologról ez a véleményem.
Hérodotosz - Görög-perzsa háború - II. könyv
Oswald Boelcke, a könyv szerzője nem született írónak, és később sem vált azzá, viszont az 1910-es években elképzelhető legregényesebb életet élte: vadászpilóta volt, méghozzá az I. világháború egyik legsikeresebbje. Természetes, hogy sokakat érdekelt, mi történik vele, így hozzájárult, hogy az eleinte csak az otthoniaknak írt beszámolói a szélesebb közönség elé kerüljenek. Pedig Boelckének voltak kétségei a publikálásukkal kapcsolatban:
"Az emberek az ilyesmit költőibb és színesebb írásmódban kívánják olvasni. Szörnyűséges, idegborzoló feszültség, teljes bosszú, hegységnyi felhők és kék, szellőjárta egek – ilyesmit akarnak" - vélekedett.
Boelcke viszont nem volt a hatásvadász. Akkor sem, amikor megtehette volna. Futólag megemlíti, hogy egyébként kimentett egy csatornából egy fuldoklót. Arról nem is beszél, hogy az egyik lelőtt ellenfele levelét képes volt elvinni a front túloldalára.
Ami a naplószerű feljegyzésekből kibontakozik, az egy huszonéves férfi élete a háborúban úgy, ahogyan az élményeiről a saját szavaival a családjának és az olvasóknak mesél.
Az elbeszélésén keresztül tanúi lehetünk a légi hadviselés kialakulásának, az első vadászpilóták mindennapjainak, majd egy Törökországban és környékén tett utazásnak, ami során a szerző megállt Budapesten, körülnézett, teleette magát süteménnyel a híres Kuglernél, és megállapította, hogy a budapesti nők némelyike "egyenesen ultramodern". (Nem hagy nyugodni, hogy vajon mi történhetett, ami erre rádöbbentette őt. Ezt sajnos nem árulta el.)
A kis kötet végére Boelcke a karrierje csúcsára ér. Győztes ütközetek követik egymást, a sikere töretlen. Olyan bajtársak veszik körül, akik egyszerre tisztelik és rajongva szeretik őt - köztük a később Vörös Báróként világhírűvé váló Manfred von Richthofen.
Utolsó levelében Boelcke édesanyját nyugtatja, hogy nincs miért aggódnia.
A könyvet egy halálhírt hozó távirat folytatja, és a legjobb barát, Erwin Böhme fájdalmas sorai zárják. Boelcke és Böhme épp csak belefogtak egy sakkpartiba, amit végül már sosem fejezhettek be. A tábla mellől a gépeikhez siettek, és felszálltak arra a bevetésre, amiről csak Böhme tért vissza élve. Kettejük gépe a levegőben összeütközött, Boelcke lezuhant és azonnal szörnyethalt.
A kétségbeesett Böhmét, aki a sokktól nem is emlékezett a saját landolására, végül a Vörös Báró tudta lebeszélni az öngyilkosságról.
A Harctéri beszámolók egy fájdalmasan rövid élet krónikája, ami magán hordozza egy technikára, sebességre, idegen tájakra és új emberekre lelkesedve rácsodálkozó fiatal férfi személyiségének lenyomatát.
Ahogyan testvérkönyve, a bajtárs és barát Richthofen báró önéletírása, úgy ez a kötet sem az irodalmi értékeiért lehet népszerű, de akit érdekel az I. világháború története és a levegő egykori hősei, az biztosan szeretni fogja mind a Harctéri beszámolókat, mind magát a szerzőt.
Forrás: rrita - vegtelen-konyvespolc.blogspot.com
Kiadónk könyvei már elérhetőek a Sine Symposium Könyvkereskedésben és a Kronosz Könyvesboltban, Pécsett a Kóczián Sándor utca 1-ben.
Következik a csapás, véletlenül-e vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan (mert mind a kettőt szerzők hagyományozták), de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal pusztító tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant fel, amely a Palatinus- és a Caelius-heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok vagy egyéb akadályok nem voltak közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeket száguldottá végig, majd magasra felcsapott és ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, a baj gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk s ide-oda kanyargó utcáival és szabálytalan házsoraival ki volt neki szolgáltatva - már amilyen a régi Róma volt. Ráadásul a félénk asszonyok jajveszékelése, a megfáradt öregek és tapasztalatlan gyermekek, s akik magukkal és akik másokkal gondoltak, miközben vonszolják az erőtleneket, vagy várakoznak rájuk, egy részük a késlekedéssel, más részük a kapkodással mindent megakadályozott. És míg hátratekintenek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak véve; és ha a legközelebbi helyre kijutottak, a tűz azon is elharapózott, így a távolinak hitt részeket is ugyanolyan veszedelemben találták. Végül nem tudván, hogy mit kerüljenek, merre igyekezzenek, megtöltötték az utcákat, elterültek a földeken; némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzött, az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak és hangoztatták: "Van, aki ezt parancsolta!" - akár, hogy annál szabadabban rabolhassanak, akár valóban parancsra.
Ebben az időben Nero Antiumban tartózkodott, s nem tért vissza a fővárosba, csak mikor a tűz közeledett palotájához, amely a Palatiumot és Maecenas kertjeit kötötte össze. Mégsem lehetett megakadályozni, hogy a Palatium is és a császári ház és körülötte minden le ne égjen. De vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Mars-mezőt és Agrippa épületeit, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket húzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott fel s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette. Bármennyire népszerű, mégis hiábavaló intézkedések voltak ezek, mert híre terjedt, hogy miközben a város lángokban állott, ő házi színpadán fellépett és Trója pusztulását énekelte, az akkori csapást a hajdani szerencsétlenségek párjának tüntetve fel.
Végül a hatodik napon az Esquilinus alján véget vetettek a tűznek; hatalmas területen ledöntötték az épületeket, hogy a szüntelenül dühöngő tűzvésznek mező és szinte az üres levegőég álljon az útjába. Mégsem szűnt meg a félelem, mert - semmivel sem enyhébben tombolva ismét - visszatért a tűz, inkább a nyílt városrészekben, s ezért az emberveszteség kisebb volt, az istenek szentélyei és a szórakozásra rendelt csarnokok azonban annál szélesebb területen dőltek romba. Ez a tűz több mendemondára adott alkalmat, mivel Tigellinus aemilianai birtokain tört ki, s az volt a látszat, hogy Nero új és önmagáról elnevezendő város alapításának dicsőségére pályázik. Mert Róma tizennégy kerületre oszlik; ezek közül négy maradt épen, három a föld színéig lerombolódott, a többi hétben is kevés épületrom maradt fenn, csonkán és félig leégetten.
Az elpusztult paloták, háztömbök és templomok számát nem volna könnyű meghatározni; de az az ősidők óta tisztelt szentély, amelyet Servius Tullius Lunának, és a nagy oltár s a templom, melyet az ott megjelenő Herculesnek az arcadiai Euander szentelt, s a Iuppiter Stator-szentély, Romulus fogadalma, s Numa királyi háza és Vesta szentélye a római nép házi isteneivel - mind elégett; azután az oly sok győzelemmel szerzett kincsek és a görög művészet remekei; továbbá nagy írók műveinek régi és hiteles példányai, melyeket - bár az újjászülető város annyi szépsége közepette az idősebbek sok mindenre emlékeztek - pótolni nem lehetett. Voltak, akik megjegyezték: július 17-én lobbant fel ez a tűzvész, amikor a senonok is lángba borították az elfoglalt Rómát. Mások odáig mentek buzgalmukban, hogy ugyanannyi évet, hónapot és napot számítanak a két tűzvész között.
Nero egyébként hasznot húzott hazája romlásából s olyan palotát építtetett, amelyben nem annyira a gyöngyöt és az aranyat lehetett csodálni - e rég megszokott és a fényűzés következtében közönségessé vált dolgokat -, mint inkább a mezőket és tavakat és - mint magányos vidékeken - innen erdőket, onnan nyílt térségeket és kilátóhelyeket. Severus és Celer kezdeményezte és tervezte az egészet, akikben volt annyi tehetség és merészség, hogy művészetükkel még azt is megkíséreljék, amit a természet megtagadott, és a princeps erőit megcsúfolják. Mert azt is megígérték, hogy az Avernus-tóból, a terméketlen tengerpart mentén vagy az útba eső hegyeken keresztül hajózható csatornát fognak ásatni a Tiberis torkolatáig. Semmi egyéb vizet szolgáltató nedves terület nem kínálkozik ugyanis, csak a Pomptinus-mocsarak; különben minden csupa szikla vagy homok, és még ha át lehetne is törni, elviselhetetlen volna a munka, és nem sok az értelme. Nero, már amilyen hihetetlen dolgokra vágyott, mégis át akarta vágatni az Avernus melletti magaslatot, s a meghiúsult reménység nyomai ma is láthatók.
Egyébként a városnak azokat a részeit, amelyek a palotán kívül épségben maradtak, nem - mint a gall tűzvész után - válogatás nélkül, nem is összevissza építették fel, hanem kimérték a házsorokat, széles utcákat vágtak, s korlátozták az épületek magasságát, továbbá szabadon hagytak udvarokat s hozzájuk csarnokokat, hogy a háztömbök homlokzatát védjék. Ezeket a csarnokokat a maga pénzéből fogja felépíttetni s a telkeket megtisztogatva fogja tulajdonosaiknak átadni - ígérte Nero. Megtoldotta ezt jutalmakkal, kinek-kinek rendje és vagyoni állapota szerint, s megszabta az időt, amelyen belül - ha befejezik a palotákat vagy a háztömböket, - a jutalmat elnyerik. A törmelék befogadására az ostiai mocsarakat rendelte, s hogy a hajók, amelyek gabonát szállítottak fel a Tiberisen, ilyen törmelékkel megrakodva menjenek vissza; valamint, hogy maguk az épületek bizonyos magasságig ne gerendákból, hanem Gabiiban vagy az albai hegyen fejtett sziklakőből készüljenek, mivel ezt a követ a tűz nem járja át. És hogy a magánszemélyek által önkényesen elvezetett víz minél bővebben és minél több helyen buzogjon, őröket állíttatott, és arról is rendelkezett, hogy a tűz elfojtására szolgáló eszközöket mindenki hozzáférhető helyen tartsa; s hogy ne közös fal legyen, hanem minden épületet külön-külön fal vegyen körül. Ezek a hasznossági intézkedések a megújuló város szépségét is fokozták. Voltak mégis, akik úgy hitték, hogy az a bizonyos régi külső egészségesebb volt, mivel a szűk utcák és a magas házak nem engedték annyira a nap hevét behatolni, míg most a nyílt és semmi árnyékkal nem fedezett tágasság annál nyomasztóbb forróságtól izzik.
Minderről emberi megfontolással gondoskodhattak. Nemsokára megkeresték az istenek kiengesztelésének eszközeit s megkérdezték a Sibylla-könyveket, ezek véleménye alapján könyörögtek Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához, és engesztelték Iunót az asszonyok, először a Capitoliumon, majd a legközelebbi tengerparton - innen merített vízzel hintették be az istennő templomát és szobrát -, és végül a férjes nők széklakomákat és virrasztással egybekötött ünnepeket ültek.
De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljába, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.
Tacitus - Évkönyvek - XV. könyv 38-44. (Borzsák István fordítása)
A festmény Hubert Robert (1733-1808) L'incendie de Rome (le 18 juillet 64) című alkotása.
Senki se tud bizonyost és senki se lesz, aki tudva
értse az isteneket s amiről itt szólok: a Mindent;
mert ha a teljességre netán el is érne szavával,
nem tudná maga sem - hisz mindent elfed a látszat.
———
Rákent isteneinkre Homérosz Hésziodosszal
minden olyant, ami bűn vagy szégyen az emberi nemnél:
lopni, paráználkodni s amellett csalni is egymást.
———
Lám, mig a négernek fekete s laposorru az isten,
addig a thrákoknál ime kékszemü, rőt valamennyi.
———
Ám ha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna,
s festeni tudna kezük s vele azt tennék, mit az ember:
akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlón
mintázná meg az isteneit, míg testük olyanná
tenné, mint amilyen formát épp önmaga hordoz.
———
Egy fő istene van csak az isteni s emberi nemnek,
ám a halandóknak formára se, észre se mása.
———
Egy s ugyanott marad Ő - meg nem mozdulva - örökkön,
s össze se fér vele az, hogy majd ide, majd oda menjen.
Xenophanész - Anthologia lyrica Graeca (Marticskó József fordítása)
Magasztos és fenséges nyári éj, minő gyönyörteljes órákat szereztél te a szemlélődő lelkeknek! Nappal, Nap-támadattól Nap-áldozásig fénylő világosság, a munka zaja, a természet szünetnélküli munkája, a küzdelem a létért, az anyag uralma, fajunk községes vagy dicsőséges nagyravágyása uralkodik a világ felett és tartja lázas izgatottságban. Míg éjjel, ellenkezőleg, a földi természet elpihen, helyet engedve az Ég uralmának a maga fenséges nagyságában. A lélek ura lehet ekkor önmagának, elfedheti a testet, kinyilhat, mint a virág az üde légen, elmerülhet gondolataiba, szemlélődhet, tanulmányozhat, érezhet, szellemi életet élhet és élvezheti a megismert igazság tiszta fényét. Ekkor érezzük valójában az emberi dolgok hiábavalóságát. Feledjük, a mi lényegesen anyagi szempontból az emberiség értékét látszik képviselni. Az ipar legremekebb művei, a fényes épületek, paloták, templomok mind éjbe borulnak. Kicsinyke bolygónk elveszti látszólagos nagyságát. Közvetlen érintkezésben érezzük magunkat a természettel, anyánkkal, hitvesünkkel, örökös barátnőnkkel, az örök ifjú és örök szép természettel, melynek kebelén minden ábrándunk elszenderülhet; ő hall és megért minket, - felel nekünk néma csendjével és csillagaival; benne és általa élünk és érezzük, hogy nem egy hazának, nem bolygónak, hanem a végtelenségnek vagyunk a polgárai. Az éj valódi hazánkba, a végtelenség és az örökkévalóság hazájába varázsol át bennünket, melyet csak a gondolat tiszta, éleslátása tehet hozzáférhetővé.
−−−
Ezen nyári éjen annyira tisztán látszott a Tej-út, hogy azonnal észrevettük benne a temérdek csillaghemzsegést. Megértettük, hogy atyáink a kezdetleges korszakban, őseink Kaldeában és a jóniai tenger elbüvölő partjain a hattyu fehérségére gondoltak, midőn eme pehelyszerű fényességet bámulták, és szemeink mintegy önkénytelenül varázsolták elénkbe az ősi képzelődés által feljegyzett tünékeny képeket. Nem messzire az előkelő Hattyu-nyaktól, mely hosszasan nyulik végig e légies folyamban, feltaláltuk a Széket, vagy a Trónt, melyre később Kassiopé ült; a Nyilast, mely mintha csak végig volna dobva e légfolyamon; az alakjáról még most is könnyen felismerhető Delfint; a zeniten lebegő Sast, két csillag-szárnya között; a Lantot, Andromédát, Pegazust és a Sárkányt, mely a Medvék között kígyódzik végig.
És ezt gondoltuk magunkban: nem ez-e az igazi összekötő kapcsa az emberiségnek a különböző korszakok között? ! Hány tekintet találkozott, hány gondolat és vágy egyesült ugyanezen a csillagokon, tizennégy, tizenöt század óta? ! Mennyi politikai rendszer, vallás, emberi vélekedés élte le magát a gulák alkotása óta! Minden elpusztult, elsöpörtetett e Föld színéről, fajok, népek, nyelvek és hazás!... S imé, ezek a hű társak még mindig ott vannak! Ezek az egyedüli világító tornyok, melyek nem aludtak ki. Te veled közölte Mózes, a nagy népvezér, oh fehéres fényű Véga, Te veled közölte csendes magányában minden reményét, mialatt népét hosszas és keserves vándorlással az ígéret földe felé vezette! Titeket hivott fel tanuul, oh szép Plejádok, kik ezen este, ezen éjjel kibontakozva a látóhatár ködéből, oly feltűnően rezegtetek. – Titeket hivott fel tanuul Jób az ő kétségbeejtő megpróbáltatásához! És téged, te óriási kiterjedésü Gönczöl szekere (Nagy-Medve), téged látott, csodált, és forgásodban hűn követett Homérus, midőn gyermekkorában Olymp hegyén nyáját őrizte!
És ti ragyogtatok, szelíd csillagok, ti ragyogtatok mindnyájan ama betlehemi éjen, a melyen a biblia előadása szerint egy közületek szokatlan fénynyel kigyult és titeket látva, merült el ábrándjaiba a Tábor hegyi próféta, midőn Jákob kútjánál pihenésre dőlt s majd a vizért jövő samariabeli asszonynak, ihletett jóslásképpen azt mondá: »Asszony, elhidjed, hogy eljő az óra, melyben sem ez hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádjátok az Urat. Mert az Isten Lélek, és a kik őtet imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják!« - Igen, úgy van, a csillagok a mi igazi sugallóink, meghittjeink és barátaink! A szemek, melyek századokról századokra bámulták őket, a sír éjjelében örök álomra záródtak. Nem sokára lecsukódnak a mieink is. De utánunk, ujabb és ujabb századokon és ezredeken át, míg csak látó szemek lesznek e Földön, a halandók ezrei mindig fogják bámulni és dicsőíteni őket. Sőt ha feltámadunk a halálból és egy más hazában, más csillagzatban ujabb életet élünk: ujra látni fogjuk fénylő ragyogásukat, mert a csillagok, síron innen és síron túl, egyformán végtelenségről és az örökkévalóságról beszélnek nekünk!
Nicolas Camille Flammarion – Csillagászati olvasmányok 1894. (Feleki József fordítása)
"Idvez légy, áldás forrása,
Világosság tengere,
Munkás halandók lámpása,
Életünk rúgó-ere!
Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Te általad bús vidékünk
Örömkertté tétete.
Halmainkat, völgyeinket
Örömbe öltözteted
És sorvadó beteginket
Erőddel élesztgeted.
Süss atyáink templomába,
Süss szent súgáriddal bé
S a setét telet honjába
Kergesd, tőlünk másfelé.
Im, az innep szűzecskéi
Elődbe kiszállanak,
S jótéted első zsengéi
Kaskáikban látszanak.
Fogadd el ez apróságot
Hozzánk-jöttöd innepén,
Óh te, ki fényt s gazdagságot
Hintesz el Pérú gyepén!"
Az inkák így éneklének,
Így a nap leányai,
Így a Kuszkó szent helyének
Minden béavattjai,
Midőn hozzájuk megtére
A rokon nap fényivel
És hazájok édenjére
Fényt és termést szóra el.
Hát mi miként innepeljünk
Néked, óh keszthelyi nap,
Kitől éden lesz lakhelyünk.
Kitől népünk fényre kap?
Óh, tiszteld minden haboddal,
Balatonnak Tétise!
Mert ki tesz jót tájékoddal?
Festetics, vagy senki se."
Csokonai Vitéz Mihály - A nap innepe
A festmény Jules Breton - The Feast of Saint John c. alkotása 1875-ből.
A mai naptól elérhető új kiadványunk.
„A filozófia uralmához csupán az kell, hogy legyen filozófia; vagyis hogy a filozófusok, filozófusok legyenek.” (José Ortega y Gasset)
Molnár Tamás (Budapest, 1921. június 26. – Richmond, Virginia, Amerikai Egyesült Államok, 2010. július 20.) magyar filozófus, eszmetörténész, politológus és publicista munkássága nem vált kellően ismertté a magyar szellemi életben, noha kötetei jelentős példányszámban fogytak itthon, és külföldön. Egyetemista korában a kényszerű külföldi tanulmányai a lángoló világ ellenére is életre szóló hatást gyakoroltak rá. Franciaországban, az ottani kultúrában találta meg az „igazi szellemi hazáját”, amelyet a dialektika, a harmónia és az ellentétek országának tartott. Franciaországot a szülőföldje és nemzete ellen elkövetett „1920-as bűne” és „Európa 1992-es cserbenhagyása” ellenére is szerette. Otthont alapítani azonban – az olyan közép-európai emigránsokhoz hasonlóan, mint John Lukács, John Kekes, Ludwig von Mises, vagy Eric von Kuehnelt-Leddihn –, csak az Egyesült Államokban tudott.
„1949 januárjában New Yorkba hajóztam – és az egész út folyamán tengeribeteg voltam. Columbia szívesen fogadott engem, és aztán egy olyan tündérmese kezdődött, amelyet egyáltalán nem értettem meg és amelyből erőteljesen profitáltam. Miután újravizsgálták budapesti és brüsszeli diplomáimat, azt mondták nekem, hogy sokkal többet tudok, mint egy <<junior>> és ez valójában egy doktorátussal egyenértékű, de talán jó ötlet volna, ha beiratkoznék egy két éves PhD-képzésre a Columbia Egyetemre. Két év és egy disszertáció megírása után megvolt a doktorátusom. (...) A tanítás és az írás vált a fő foglalkozásommá. Könyvek következtek, külföldi meghívások kormányok által is, az összes kontinensre tett utazások, sok alkalommal. Egy lojális amerikaiként (hogyan tudnám elfelejteni Eisenhower tábornok gesztusát?) intellektuális értelemben európai maradtam (hogyan tudnám elfelejteni a mélyreható oktatást, amelyet kaptam?). Sok kaland következett, az afrikai dzsungeltől a krokodil által való üldözésig az Amazonason – Benarestől Új Guinea-ig, tiszteletbeli doktorárus Mendozából (...) és mindebből azt a tapasztalatot nyertem, hogy mindazok, akik panaszkodnak az élet miatt azok vagy szerencsétlenek, vagy bolondok. Nem voltam a karrierista élmezőnyben, oly sok kollégámmal és társ-értelmiségivel együtt: visszautasítottam, hogy előnyt kovácsoljak a meggyőződéseimből, visszautasítottam a szlogeneket és a képmutatást, és megpróbáltam jó katolikus maradni.” (Molnár Tamás: Önportré)
Molnár Tamásra sokan úgy gondolnak itthon is, mint konzervatív-keresztény (katolikus) filozófusra, és akinek volt alkalma legalább egyszer találkozni vele, beszélgetni és előadásait hallgatni a kilencvenes évek, vagy a kora kétezres évek Magyarországában, abban e nézet csak megerősödhetett. Én többször beszélgettem vele. Angol szabású öltönyben, vasalt fehér ingben, sűrű cigarettafelhőbe temetkezve, kényelmes karosszékben ülve válaszolt kérdéseimre a legváltozatosabb témákban. Főleg a filozófiáról, a politikáról, a vallásról és az utazásairól beszélt. Egyetemi hallgatóként úgy véltem, hogy maga a megtestesült konzervatív katolikus filozófa, egy revideált chestertoni figura. A háttér kontrasztja, bottal közlekedve látni őt, amint megáll a koszos budai utcákon, vagy az ELTE (akkor éppen) romos épületének folyósóján. Nagyon más volt, mint a környezete: bölcs, kissé ódon, de nemes jellem. Ő külsőségekben valóban konzervatív jelenség volt, és persze jobboldali is, de ez utóbbi jelzőt az akkori pesti szellemi miliőben az ember nehezen mondhatta ki magyarázkodás nélkül. Maradt tehát a konzervatív, mint konszenzusos, ártalmatlan skatulya – ez kellően általánosító volt –, és vele kapcsolatban elnézőbbek voltak, kevésbé ugattak, mint a jobboldali jelző hallatán, főleg az egyetemi körökben, kutyaólakban.
Molnár Tamás az életét olyan értékek mentén élte, amelyek már nagyobb részt egy alámerült, széthullott világhoz tartoztak. Bizonyos volt abban, hogy egy világ dől romba körülötte, nem teremtve új formákat, csupán elhagyva a régieket. Életművének egyik alapélménye is ez, amely sokszor sorsának is tragikus vonást, drámai felhangot kölcsönzött.
Szép, ha a nagy nemből származott Ifjú, kevélykedvén benne olly tetteket követ el, mellyek Őseire méltók; ha élete dicsőEleinek nyomdokaival megegyezvén, ezeknek nem csak Nemességöket, hanem úgy tetszik, akaratjokat is örökbe vesszi: Élni halni a Hazáért és Királyért! De épen olly szép, vagy még szebb ’s dicsőbb alacsony ágyból származni, ’s a nélkül, hogy sugárt látna a pályán, mellyet koszorús Elei lefutottak volna, fellépni arra, ’s nagy elméje, és érdemei által azon úgy ragyogni, hogy a csupa hűség helyett, mellyel Hazájának tartozott, érdemeket tegyen oltárára, ’s mind Oltalmazója, és Istápja a Honynak, álljon a Nagyok között.
Illy Férfiú volt Klimo György Pécsi Püspök, Királyi Tanácsos, ’s Referendarius a Magyar Udvari Cancellariánál ’s a t, kinek jeles cselekedeteit még számosan élő bizonyosságok magasztalják. …
De ezen érdemes Férfiúnak tulajdonságai megérdemelték, hogy nagyobb fényben ragyogjanak még; ’ s ez csak úgy történhetett meg, ha Klimo az Udvarhoz közelítene. Maria Therezia, ama bőkezű jutalmaztatója az Érdemeknek, 1747-ben őtet Bécsbe hívta, ’s a Királyi Magyar Cancelláriánál Referendariussá tette. Klimo mély belátásai, ’s éles tanácsai által mind Királynéját, mind Hazáját lekötelezte itt is, ’s e hivatalt a legnagyobb buzgalommal folytatta négy esztendőkig; hanem M. Therezia elég méltónak vélte már őtet a Pécsi Püspökségre lenni, ’s erre 1751-ben a Posonyi Országgyűlésen valóban fel is emelte, ’s a következendő esztendőben Klobusiczky Kalocsai Érsektől felszenteltetett, ’s pompásan iktattatott be. …
Illy Férfival birt tehát a Pécsi Megye: egy Klimóval, ki azon huszonhat esztendőknek elforgása alatt, mellyekben ezen Megyének kormányán ült, nem csak a jó rendet, a jó erkölcsöt, ’s a keresztyénségnek buzgalmát vitte messze; hanem Püspükségének ékesítésén, ’s boldogításán is munkálkodott. – Nem kis értékű summákat fordított a Mindenhatónak szentelt épületek felállítására, bő ajándékokat tett annak oltárira, a rész szerint arannyal, rész szerint elefánt csonttal ékesen kirakott szent edényeket, millyenekkel kevés Püspökségek dicsekedhetnek Magyarországban. Pécsett klastromot építetett az Apáczáknak számokra, ’s ebben nevelő ’s tanuló házat a szép Nem kisdedeinek. A Pécsi Nevendékpapság’ Lakhelyét jövedelmekkel gazdagította. A Püspökök’ hajlékát megújítatta, ’s szépítette ; a Püspöki jószágokon nevezetesen: Nádasdon palotákat, vadas kerteket, szőllőket, ’s gyümölcsös kerteket állíttatott. Gyámolította a tanulókat, ’s a Tudósoknak Moecenászok volt, mivel nagy barátjok volt maga is a tudományoknak. A roppant könyvtár hirleli még most is, mi tudomány szerető volt Klimó. Ezen könyvtárt nagy költségen állítatta Lakhelyének szomszédságában, mellybe az ezernyi ezer nyomtatott míveken kívül a tudományok’ minden nemében, számos kéziratokat szerzett, a Romai Vaticanumi Könyvtárból iratván le azokat. Gazdagította azt régi Magyar ’s Romai pénzdarabokkal, ’s némelly ritkaságokkal. Sőt még Csillagvizsgáló toronnyal is megtoldotta Literaturabeli igyekezeteit. …
Klimo mindenkor derült arcczal ’s barátságos tekintettel jelent meg, ’s bizodalmát nyerte ez által mindenkinek. Álhatatosságát semmi veszély fel nem dúlta, de az öröm sem ragadta a józan határon túl. Derült ’s nyugodt tekintete, melly nem kis jele a lélek tisztaságának, ’s csendességének, fenmaradt mind végig; ’s bár életének utolsó két esztendejében sok testi nyavalyákkal, s betegségekkel küszködött, még sem lehetett látni arczán a kisszívűségnek nyomait, nem lehetett hallani panaszait. – 1777-ben Május 2-kán elvégezette vándorlását, érdemekkel teljes életének 67-dik esztendejében, ’s Pécsett a Cathedralis templom mellett lévő, Krisztus Testének Kápolnájába temettetett.
Szelíd ’s mosolygó volt halála, mint élete!
Áldás az ő emlékezetére!!
Kölesy Vincze Károly - Nemzeti Plutarkus, vagy a’ Magyar Ország’ és vele egyesült Tartományok Nevezetes Férfianak Életleírásaik (részletek)
A képen a Pressburger Zeitung 1777. május 14-i számának híradása Klimó György Pécsi Püspök haláláról.
