Üres Kosár
Helyére tettem a szöget, és figyelmesen megvizsgáltam. Ha valaki ezen az ablakon menekült volna el, kívülről leszoríthatta volna, és a rugó a helyére pattan - de a szöget lehetetlen lett volna újra visszatenni a helyére. Ez a megállapítás tiszta, világos volt, és szűkebb körre korlátozta vizsgálódásomat. A gyilkosok feltétlenül a másik ablakon szöktek meg. S mivel a két ablak feltehetően egyforma rugószerkezetre jár, az eltérésnek a szögek között, vagy legalább megerősítésük módja között kellett adódnia. Az ágy szalmazsákjára álltam, úgyhogy beláthattam az ágy fejével félig eltakart ablakmélyedésbe. Mélyen benyúltam, és rögtön rátaláltam a rugóra. Megnyomtam: ugyanolyan szerkezetű volt, mint a másik. Most a szöget vettem szemügyre. Vastag volt, mint a másik, és látszólag ugyanúgy is volt beverve - majdnem a fejéig. Azt gondolhatnád, hogy erre megrökönyödtem; de ha ezt tennéd, teljesen félreértetted levezető módszeremet. Hogy sportnyelven szóljak, eddig nem volt egyetlen „hibapontom” sem. A nyomot egy pillanatra sem veszítettem el. A lánc egyetlen szeme sem lazult meg. A legvégső megoldásig követtem a titkot: és ez a megoldás a szög volt. Mondtam már, hogy a másik szöggel mind nagyságra, mind elhelyezésére nézve azonos volt, de maga ez a tény (akármilyen fontosnak is látszott) egyáltalában semmit nem nyomott a latban, mihelyt szembeállítottam azzal, hogy ennél a pontnál megszakadt a nyom. „Itt valami nincs rendjén a szög körül” - mondtam magamban. És megfogva a fejét kihúztam; körülbelül egy negyedhüvelyknyit tartottam a kezemben belőle. A másik vége benn maradt a lyukban. A kezemben levő darab a törésnél rozsdás volt, tehát a törés régi lehetett, és valószínűleg kalapácsütés okozta; ez annál valószínűbbnek látszott, mert a szög feje majdnem egészen bemélyedt a fába. Gondosan betettem helyére a letört részt, a törés láthatatlanná vált, és senki se hitte volna, hogy ott egy törött szög rejtőzik. Megnyomtam a rugót, néhány hüvelyknyire felemeltem az ablakkeretet, vele együtt a szög feje is felemelkedett, de a tört rész nem ugrott ki a fából. Újra becsuktam az ablakot, és a szög ismét egésznek és hibátlannak látszott. Tehát a rejtélyt ideáig kibogoztam. A gyilkos az ágy fejénél levő ablakon keresztül menekült el. Lehet, hogy távozása után az ablak önmagától csúszott vissza, ha ugyan nem szántszándékkal eresztették le kívülről, de annyi bizonyos, hogy a rugó zárta le s nem a szög, a rendőrség pedig, a rugó szerepét összetévesztve a szögével, minden további nyomozással felhagyott, mert feleslegesnek találta.
Edgar A. Poe - A Morgue utcai kettős gyilkosság
Lehetséges a világbéke?
Távirati válasz egy amerikai körkérdésre
(1936)
A kérdést, hogy valaha lehetségessé válik-e a világbéke, csak egy olyan tudós válaszolhatja meg, aki teljes mértékben ismeri a világ történetét. A világtörténet tudósa kifejezés alatt azonban az emberek ismeretét értjük; tudni: milyenek voltak és milyenek lesznek. És ez az, amit a legtöbb ember sosem fog megérteni, hogy amikor a jövő történetére tekint, határozott különbség van aközött, ahogy az ténylegesen történni fog, vagy, ahogy szeretné, hogy történjen. A béke csupán kívánság, a háború pedig tény és a történelem sohasem foglalkozott az ideákkal, vagy bármilyen emberi kívánsággal. Az élet nem más, mint küzdelem növények, állatok és emberek között, küzdelem egyének, társadalmi osztályok, népek és országok között, függetlenül attól, hogy gazdasági, szociális, politikai vagy militáris formában játszódik-e le. Küzdelem a hatalomért, az akarat, a vélemények, a jogok érvényesítéséért, előny vagy haszon szerzéséért, melynek során a legvégső esetben az ember mindig az erőszakot választja. Nevezhetünk egy egyént, aki erőszakot alkalmaz bűnözőnek, egy osztályt forradalmárnak vagy hazaárulónak, egy népet vérszomjasnak, de mindez semmit sem változtat a tényen, attól az még háború marad. Napjainkban, a világkommunizmus1 saját háborúit forradalomnak, idegen népek, gyarmatbirodalmak elnyomása alóli felszabadításának nevezi, és ha az egész világ egy egységes ország lenne, akkor a háborúkat egyszerűen lázadásnak hívnák. Ezek csupán a megfogalmazások közti eltérések. A veszély azonban éppen abban rejlik, hogy napjainkban csak a fehérbőrű népek beszélnek világbékéről, nem pedig a többségben lévő színesbőrűek. Amíg kizárólag egyéni gondolkodók és idealisták elmélkednek ezen, ahogy azt minden korban tették, addig ez semmire sincs hatással. Viszont ha egész népek válnak pacifistává, akkor az a hanyatlásuk egyértelmű tünete. Ezek azonban nem a friss és erős rasszok. Hiszen ez valójában lemondás a jövőről, mivel a pacifista elképzelés egy végső állapotot jelent, ami magának az életnek mond ellent. Amíg fejlődés lesz, addig létezni fognak háborúk is. Amennyiben a fehér emberek2 annyira belefáradnának a küzdelembe, hogy még a kormányaikat sem tudják meggyőzni annak szükségességéről, akkor pont ugyanúgy felajánlanák a világukat a színeseknek, mint ahogy a rómaiak odavetették sajátjukat a germánoknak. A pacifizmus jelentése: átadni az uralmat a született nempacifistáknak3, akik között mindig lesznek fehérek, kalandozók, hódítók, felsőbbrendű emberek is, támogatni őket addig, amíg azok sikeresek tudnak maradni. Ha Ázsiában ma felkelés törne ki a fehérek ellen, megszámlálhatatlan fehér ember is csatlakozna hozzá, pont azok, akik a békébe fáradtak bele. A pacifizmus mindig csak idea marad, míg a háború továbbra is tény, és ha a fehér emberek elhatározzák, hogy nem háborúznak többet, akkor a színesek teszik majd helyettük és válnak ezáltal a világ uraivá.
Oswald Spengler: Reden und Aufsätze. München 1937, 291-293. old.
(Fordította: Tóth Tamás)
1 Kommunista Internacionálé (Коммунистический интернационал), vagy Komintern, aminek kései irányzata (III. Internacionálé) ellen, pont 1936-ban,
hozta létre a hitleri Németország, Japánnal karöltve, az Antikomintern paktumot. (ford.)
2 Az eredeti szövegben „weißen Völker”, azaz fehér népek kifejezés szerepel. A magyar népi hagyományban a nőkre alkalmazzák a fehérnép szót.(ford.)
3 A „Nichtpazifisten” német kifejezés csupán műszóval helyettesítve tartja meg eredeti jelentését. (ford.)
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszura
A holt homoksík némán szétterül.
Percy Bysshe Shelley: Ozymandiás (Tóth Árpád fordítása)
„Legfőbb s legszentebb az arany felsége közöttünk,
Isten a kárhozatos Pénz most Rómába’, ha nincs is
Temploma még, mint Hitnek, Diadalnak, Erénynek,
Béke- s Egyességnek, melyet csak a gólya keres fel.”
Juvenalis – I. SATIRA- CUR SATIRAS SCRIBAT
VITAM IMPENDERE VERO
A szatíra tükröt mutat. Se a tükröt nem szeretjük, se ha felénk tartják. A legrosszabb pedig az, ha a tükör még torz is. Ez már igazán nehezen értelmezhető. Sok olyan furcsaság torzíthatja azt a tükörképet, mint a műfaj, amelybe ágyazzák, az író közlendője, látásmódja, de még a stílusa is. Azt is tudjuk, hogy a jó szatíra tükre nem rólunk, de nekünk szól. Ettől igazán nehezen élvezhető. Óriási terhet ró ránk: meg kell értenünk, éreznünk nem elég, de nem könnyíti meg a dolgunkat. A tükörképet viszonylag egyszerű felfogni, a tükör ellenben elmélyedést követel. Elmélyedést a világban, hiszen a tükör valós. E valóság megértéséhez elengedhetetlen a készítés körülményeinek, az alkotó korának, kortársainak, életének, akár még szándékainak ismerete is. A jó szatíra mélységet, utánajárást, műveltséget vár el.
A szatíra nem vicc, még ha vicces is, persze csak annak, aki érti. Nem lényege a viccessége, csak lényeges eleme, ha csak humorra vágyunk, ne olvassunk szatírát. A vicc eszköz, nem lehet öncél. A szatíra komoly, még ha nem is veszi komolyan az életet, a kirakatokat meg pláne nem. Leginkább azokat nem, sőt ellenük tör és ettől komoly. Ne olvassuk, ha nem akarjuk érteni. Ha nem értjük, akkor pláne hagyjunk fel vele. Ne olvassuk, ha nincs bennünk irónia, legfőképp az önös fajtából. Ha a műveltség másodlagos, bele se kezdjünk: nem nekünk való. Ha a finomságokról az ételek jutnak eszünkbe, maradjunk a szakácskönyveknél, ha a mélység csak a vízben létezik, akkor búvárkodjunk. A jó szatíra az igazságot keresi; nem a magáét, a világét, a korét, a jövőét és múltét. Ha minket ez sem érdekel, hagyjuk az olvasását, térjünk ki előle.
Mit nem ad a jó szatíra? Felszínes szórakozást, könnyed, udvariaskodó beszédtémát. Népszerűségre sem törekszik, mi sem leszünk népszerűek általa. Az igazi szatíra senkit sem tesz ripaccsá, az igazi szatíra tükör.
"- Jó, hogy jössz Teiresziász. Éppen arról értekeztünk, hogy győzelmünkhöz, városunk jólétéhez még szükségünk van előjelekre.
Ezt egy ősz ember mondta. Egyike azoknak, akik még a Kadmosz megölte sárkány fogaiból születtek.
- Például egy tehénre. Legyen tehén. Kadmoszt is az vezette ide, városalapításra. Igazán jó előjel lenne. Szó sincs róla, hogy meg akarnók rendelni. Csak jólesnék, ha tehenet látnál.
- Jó. Megnézzük.
A jós kiegyenesedett. Tenyerét ég felé fordította, aztán körülnézett. Két kutyát látott a thébai utcán. Ezek egy darabig kergették, ingerelték, most éppen megnyugtatták egymást.
- Két kutyát látok- mondta ünnepélyesen.
- Nem egyet? – kérdezte az előbbi vén.
- Kettőt.
- És nem tehenet? – így Polüdórosz. – Nézd meg jobban.
- Megnéztem. Kutyák.
- Nem tarka? – Ezt egy másik sárkányfogból-támadt vitéz kérdezte.
- Nem tarka. Szürke. Azaz pontosabban: szürkék. Bár most nagyon egybefolynak.
- Nem egy?
- Kettő.
Polüdórosz széttárta a karját: Teiresziásszal nem lehet okosan beszélni. Illőnek érezte, hogy figyelmeztesse, mennyi jótéteményben részesül. Ezt meg is tette. Utána még egy végső kísérletet tett.
- Milyen a tőgye? – kérdezte.
- Tőgyük – javította ki Teiresziász. – Egyébként pedig néhány árnyalatnyi helyesbítést kell még tennem. Tőgyük sem, mert az egyiknek semmiképpen sem lehetne tőgye. De tőgye sem mert a kutyáknak az nincs. Nem így nevezik. Két szürke eb. Szerelmeskednek. És nem tudom hogyan hathat ez a most induló háborúra.
- Hiszen mi is csak árnyalatnyi helyesbítést kívánnánk, Teiresziász – mondta most egy fiatal vén. Nagyon energikus volt, ezért került a vének tanácsába. Látszott, hogy indulatos, de nyugodtan beszélt, nyájas, oktató hangon. – Csak annyit, hogy nem szürke, hanem tarka; nem kettő, hanem egy; nem eb, hanem tehén.
- És akkor már egyáltalán nem különös, hanem magától értetődő, hogy a tőgye telt – tette hozzá Polüdórosz.
- És ha a tőgye telt, akkor van is. - felelte Teiresziász. – Csakhogy nincs. Ezért telt sem lehet."
A meztelen istennő és a vak jövendőmondó - Devecseri Gábor (1917. február 27.- 1971. július 31.)
Thomas Love Peacock 1785. október 18-án a dorsetshire-i Weymouthban született. Angol költő, regény- és drámaíró. Apja londoni üvegkereskedő, aki fia születését követően hamarosan elhunyt. Thomas egy magániskolában tanult a surrey-i Englefield Greenben. Korán, már tanulmányai közben elkezdett írni. Első önálló írásai nem voltak túl sikeresek. Az első, The Monks of St. Mark (Szt. Márk szerzetesei), 1804-ben, a második (Palmyra) 1806-ban jelent meg, ezt követte 1810-ben a The Genius of the Thames (A Temze szelleme), a The Philosophy of Melancholy (A búskomorság filozófiája) 1812-ben, valamint néhány, nem túl jelentőségteljes lírai és egy-két soha elő nem adott színpadi mű. Egy rövid ideig a Brit Királyi Haditengerészet egy parancsnokának, Sir Home Riggs Pophamnak magántitkára volt. Ebben az időszakban egy wales-i utazása során ismerkedett meg Percy Bysshe Shelley-vel. Első sikereit az 1816-ban kiadott Headlong Hall című novellájával érte el. 1817-ben Great Marlow-ba költözött, ahol napi kapcsolatban volt Shelley-vel. Ebben az évben jelent meg következő novellája, a Melincourt. Itt készült el leghíresebb írása is, a Nightmare Abbey (1818.).
Egy volt iskolatársa, Peter Auber, közbenjárására 1819-ben munkát kapott a Kelet-Indiai Társaságnál.
1820-ban elvette a wales-i Jane Gryffydh-et, akit előtte még sohasem látott. A kezét regénybe illő módon, levélben kérte meg. Négy gyermekük született. Lányuk, Mary Ellen Peacock lett az író és költő, George Meredith első felesége.
Édesanyja haláláig (1833), a következő művei jelentek meg, Maid Marian (1822), The Misfortunes of Elphin (1829), Crotchet Castle (1931), ezután ideiglenesen cikkírásra korlátozta irodalmi tevékenységét. A Westminster Review és a The Examiner napilapok hasábjain publikált.
A Társaságnál egyre fontosabb feladatokat látott el, többek között sikeresen védte annak liverpooli sóadóval kapcsolatos állásfoglalását James Silk Buckingham támadásai (Calcutta Journal) ellenében. Indiába gőzhajózott, ahol a Képviselőház több bizottságában is képviselte a Társaságot. 1835-ben Peacock volt a felelős Francis Rawdon Chesney eufráteszi expedíciójának megtervezéséért és szervezéséért. 1836-ban, James Mill halálát követően átvette annak hivatalát az India House vizsgálóbizottságának élén. 1839 és 1840 között a Keleti-Indiai Társaság főfelügyelőjeként a Jóreménység fokának megkerülésére tervezett acélépítményű gőzhajók kivitelezését felügyelte. Ezeket egyébként az első ópiumháborúban (1839-1842) is bevetették. 1856-ban visszavonult, a Kelet-Indiai Társaságtól tisztes nyugdíjban részesült.
1866. január 23-án a middlesex-i Lower Hallifordban hunyt el.
Ismét olvashatnak némely csodatételek, kiket tőn Szent Margit asszony még e gyarló világban élvén.
Egy időben Szent Margit asszonynak halála előtt három esztendővel, karácsony után lőn nagy árvíz, úgyhogy bejöve e klastromba a szolgáló leányoknak udvarára, a nagy udvarra. Ezen időben vízkereszt után jöve ide e klastromhoz az időbeli provinciális, fráter Marcellus. Mikoron bejött volna a provinciális e klastromba, mikoron jutottak volna a lokutórium elébe és szólnának nagy tisztességgel a szororok a provinciálisnak, monda Szent Margit asszony a provinciálisnak: "Tisztelendő atyám, mi nagy veszedelemben vagyunk az árvízért, mert a Duna annyira áradott vala meg, hogy elvette vala e klastromot." És megmutatja vala neki helyét is az árvíznek, és úgymond vala: "Hova lett volna nekünk tetemünk is." Felele a provinciális Szent Margit asszonynak: "Menj el, menj el innen, ezt én nem hiszem." Tehát imádá az Úristent Szent Margit asszony mondván: "Uram, Jézus, kérlek téged, hogy mutassad meg e provinciálisnak, hogy én igazat mondok." Tehát íme, csodálatos dolog: a Duna nagy hirtelenséggel megárada és kezde nagy zúgással a víz bejönni az udvarra és kezde nagyon felnövekedni a víz. A provinciális ez időben vala egy kertben a szororokkal. Hallván és látván e provinciális a víznek ő nagy zúgását és hirtelen jövését, igen megijede és elfutamék a kertből a kerülőbe; oda is utána mene a víz. Azután befuta a provinciális a kapitulumházba, de ott sem maradhata meg a víztől. Ennek utána futa egy kis mezőcskére, kit mostan hívunk klastrom közepének, az időben ott mívelnek vala a szororok nyárban. E kertben avagy mezőcskében valának néminemű fák és deszkák, kivel a kerülőt megtámogatták vala. Ezekre hága fel a provinciális a víz elől. Ezenképpen bizonyságot vőn erről, hogy Szent Margit asszony igazat mondott volt. Ennek utána a víz ismét megtére az ő helyére, úgyhogy veternyéig csak nyomát, jelét sem láthaták. E víznek áradása pedig lett vala vecsernyének előtte. Ezenképpen dicsérék az Úristent mindnyájan, aki az ő szerető jegyeséért ily nagy csodát teszen.
Boldog Margit Legendája
Kép: A tatárok kemény üldözésének idejében szüz Szent Margitnak anyja férjével, úgymint királlyal, néminemű áldozatképpen magoknak, s országoknak megszabadításáért, fogadást tőnek leányukat a szent apácaszűzek közé adni.
Ezt a szót helyesen így írják: daguerréotype, és így ejtik: dagarraiotiíp. A feltaláló neve Daguerre, de a franciában az összetett szó második e hangja hangsúlyos. A szerkezet maga minden kétséget kizáróan a modern tudomány egyik legfontosabb, ha nem a legcsodálatosabb vívmánya. Arra sajnos nincs helyünk, hogy áttekintsük a találmány történetét, amely egészen a camera obscurara vezethető vissza, vagy belemerüljünk a fotogénia történetébe (a szó egyébként görög eredetű, napfény festést jelent), amelynek akár egy rövid momentumát kifejteni is hosszabb lenne jelenlegi célunknál. Röviden összefoglalva egy ezüstréteggel bevont rézlemezről van szó, amelyen, ha napfény éri, igen finom ábrák keletkeznek. A lemezt egyenlő arányban elkevert méztartalmú zsírkővel (dagerrolittel) és mész-karbonáttan fényesre polírozzák, majd ezt a sima felületet jóddal kezelik, oly módon, hogy egy jóddal teli edény fölé tartják addig, míg halványsárga színt nem kap. A lemezt ezután egy camera obscurába helyezik, ahol a kívánt tárgyat egy lencse vetíti rá. A többit a fény végzi el. A művelethez szükséges idő függ a napszaktól és az időjárástól - általában véve tíz és harminc perc közti idő szükséges hozzá - , de a pontos megvilágítási időt csak tapasztalattal lehet megállapítani. Az eltávolított lemez mindazonáltal nem mutat semmit, vegyi folyamat szükséges ahhoz, hogy a legcsodálatosabb szépség előtűnjék. Nincs az a nyelv, amely ki tudná fejezni, de ha volna sem adná vissza azt a csodát, amelyet a kép és tárgyának összevetése okoz. Talán, ha elképzeljük egy tökéletes tükör és az általa visszatükrözött valóság közti különbséget, akkor közelítjük meg leginkább a valóságot. Mert az igazság az, hogy a dagerrotípia végtelenül (szándékosan használva a végtelen szót) akkurátusabb prezentációt nyújt, mint bármely, emberkéz alkotta festmény. Ha erős mikroszkóp alatt megvizsgálunk egy közönséges alkotást, nyomban eltűnik a természetességének még a nyoma is - de a fotogenikus alkotást ilyetén módon vizsgálva az további igazságokat tár fel, egyre több hasonlóságot mutat a tárggyal, amelyet reprezentál. Az árnyalatok sokfélesége, a tág és fenséges perspektívák önmagukban is a valóság tökéletes képét mutatják. A találmány előnyeit távolról sem lehet felmérni - de a filozófiai felfedezések tapasztalatai megtanították nekünk, hogy az ilyen találmányok esetében az előre nem láthatóval is fokozottabban kell számolnunk. Minden új, a napjainkban elért tudományos találmány következménye felülmúlja a legvadabb képzeletünket is. A dagerrotípia nyilvánvaló előnyei közül csak azt említjük meg, hogy általa eddig elérhetetlen nagyítások, akár egy pillanat alatt megvalósíthatóak, mert abszolút perspektívája ezt lehetővé teszi, és akár a holdfelszín korrekt térképe is megrajzolható, lévén, hogy a holdfény is rávetíthető a lemezre.
Edgar Allan Poe (1809. január 19. - 1849. október 7.)
The Daguerrotype - Alexander’s Weekly Messenger - Philadelphia - 1840. január 15.
Dagerrotípia: Egy pár dagerrotípiát tart - ismeretlen fotográfus ca. 1850-ből
Galambóc omladékai büszkén nézik, amint lábaikat a Duna nyaldossa. És már régen nézik. Galambóc még a római időkből való erősség s "Columbaria" (Galambdúc) nevet viselte. Őseink, mikor bejöttek, teljes fényben találták a kilenc tornyú várat s Keve vezér tette rá a kezét.
Nagyfontosságú leginkább a török világban lett. A beözönlő törököknek nagyon az útjukban volt, kivált aztán, ahogy a Duna balpartjára a magyarok Galambóccal szemben felépítették László várát. Galambócot nem valami bolond mesteremberek csinálták úgy találomra, hanem igazi hadi célzatokkal épült. A kilenc torony hármas csoportra oszlott, az egyik csoport a szikla tetején, a másik a közepén, a harmadik a szikla alján állt s mindenik csoport erős kőfallal összekötve. Egyszóval úgy volt az kieszelve, hogy a törökök közt az a rege járta, hogy kilenc eleven ördög építette a magyaroknak remekbe. 1391-ben, mikor a törökök először jöttek ide háztűznézni, Bajazid szultánnak első dolga volt elfoglalni Galambócot, de nem igen melegedhetett benne sokáig a pogány, mert Perényi Péter nemsokára visszafoglalta.
A vár nagyobb szereplése Zsigmond korára esik. Ekkor ismét török kezében volt s Rozgonyi István pozsonyi gróf indult visszavenni 1428-ban. Vele ment csatába s kormányozott egy gályát neje, Szentgyörgyi Cecilia is, a magyar történelem egyik kiváló alakja. "Röpke szellő" itt "lebegtette tengerzöld ruháját", mint Arany János mondja, aki szép költeményben örökítette meg Rozgonyi Cecilia vitézségét. Gályájáról több török hajót fölégetett a hősies asszony, de siker nem koronázta nehéz viaskodásaikat, a vár továbbra is a török kezében maradt. Hanem ötvenhárom esztendő múlva ütött a megváltás órája. Persze, akkor már a Mátyás győzelmes hollója röpködött a magyar lobogókon... Jaksics támadta meg a várban a székelő török basát ezer lovassal, embereit levágta, nagyobbrészt pedig foglyul ejtette. Kinizsy Pálhoz jutottak a foglyok, aki mind megölette őket, egyetlenegy kivételével. Azt hazaeresztette és ellátta utiköltséggel, hogy otthon híradással legyen Galambóc elestéről és a többiek haláláról. Galambócról és a vele szemben fekvő Lászlóvárról az a rege él az Al-Duna melléken, hogy a magyar vitézek oly jól tudtak nyíllal lövöldözni, hogy mikor a várfokon ebédelgettek a katonák, pajkosságból egymás kezéből kilövöldözték a kanalakat. A török urak végre is elunták a galambóci "hozott Isten"-eket s más kényelmesebb utat választottak maguknak a későbbi királyok alatt. Többnyire Erdély felől jártak be. Ezzel Galambóc hadászati jelentősége egyre csökkent, míg a törökök végleges kihurcolkodása után végkép megszűnt.
Ma csak arra jó az ősrégi fészek csonkán meredező néhány fala, hogy eggyel megszaporítsa az aldunai tájék számtalan látnivalóját. De a jámbor babonás pásztorok éjjelenkint még most is látnak a hegyen, szép fehér lovon nyargalni egy aranyba-ezüstbe öltöztetett délceg amazont. Sisakján ökölnyi gyémánt világít, száguldó lova lábán pedig "villámlik a, csillámlik a fényes acél patkó".
Magyarország lovagvárai - Mikszáth Kálmán (1847.január.16. - 1910.május.28.)
"A legősibbnek a vizek hömpölygése feletti fortyogó ködöt tekinti, ami a Hvergelmir kútból árad ki, délen Muspell tűzvilága határolja, északon a jég birodalma, nyugaton és keleten pedig két hatalmas, kietlen sziklaszirt, s így az óriási méretű hegyszoros, a Ginnungagap húzódik észak-déli irányban. Eme rémisztő pusztaságban támadt az első élet, mintha a tenger felett virágpor szállt volna el, s a holt szigeteken növények sokasága támadt volna. Az északi jégből hó és dér képzett hideg szelet, a déli tűzből pedig izzó szikrákból álló forró légáramlat indult ki, majd ezek a mérsékelt középső térségbe érkeztek, ahol találkoztak egymással, az olvadás cseppeket hozott létre, s ezekből a magszerű, egyként aláfolyó cseppekből a Ginnungagap talaján emberhez távolról hasonlító lény alakult ki. Ő volt Ymir Aurgelmir, az óriások ősatyja."
Ógermán világkép
"Múltunk múltjában,
mielőtt Ymir lett,
nem volt homok, se tenger,
nem vert hűvös hullám,
föld nem terült el,
fölötte ég sem,
Káprázó űr fújt,
fű sem fakadt."
A jósnő szava (Völuspá) 3. - Bernáth István fordítása
"Rege-időn rég,
Ymir élt akkor,
nem volt homok, se tenger,
se hideg habok,
föld nem terült,
se fölöttünk ég,
nyílt varázsnyiladékban
fű nem feslett"
A jósnő szava (Völuspá) 3. - Tandori Dezső fordítása
