1911. 04. 28.
Mostanában nagyon élvezem a lovaglást. Noha az én Pepitám már tíz éves, mégis megvannak a maga bogarai. Minden lovaglóórán tízszer is a magasba szökken velem, ezért szörnyen oda kell figyelnem, nehogy levessen magáról. Most már sarkantyúval lovagolunk, s mindennap átmegyünk az ugratópályára. Tegnap a lovon háttal ülve ügettünk és vágtáztunk. Közülünk, három hadapród közül, én vagyok az egyetlen, aki eddig még nem esett le, s nincs „lovaglófájdalmam” sem. Leginkább akkor élvezem, amikor éppen a legjobban megy.
Most már zsoldot is kapunk (havonta 10 márka!), ami sokkal könnyebbé teszi az életünket. Ez a kemény szolgálatot követő egyhangú csutakolás és takarítás néha viszont már egyenesen keserűséggel tölt el. Ugyanakkor jó lecke arra, hogy nekünk magunknak is keresztül kell esnünk mindenen.
Szabadidőnkben nagyszerű kirándulásokat teszünk a Rajna és a Mosel völgyében. Ez a csodálatos táj annyira jó lenne apámnak a sétáihoz – azt hiszem, mindennap új cél felé lehetne úton.
