Lothar von Richthofen - Fivérem a harci pilóta

Kordokumentumok LII. - Lothar von Richthofen - Fivérem, a harci pilóta I.

A vörös szín

Épp ekkor tudtuk meg, hogy az angolok vérdíjat tűztek ki a bátyám fejére. Minden pilóta könnyedén felismerte, mert akkoriban egyedül ő repült vörösre festett géppel. Ezért már hosszú ideje azt szerettük volna, hogy századunk minden masinája ebben a színben pompázzon, s kérve kértük a fivéremet, járuljon hozzá, hogy ne csak ő legyen ennyire feltűnő. Teljesült a kívánságunk, mert már amúgy is méltónak bizonyultunk számos légi győzelmünkkel a vörösre. Ahogy mindenki tudja, ez a szín bizonyos arroganciát fejez ki. Eléggé feltűnő is. Következésképp valamit fel kellett mutatni hozzá. Végül büszkén vettük szemügyre vörös madarainkat. A fivéremé vérvörös volt, s mindannyiunké rendelkezett valami eltérő színű megkülönböztető jeggyel. Mivel a levegőben nem láthatjuk szemtől-szemben, ezért ezekről a színekről ismertük fel egymást. Shäfernek például a magassági- és az oldalkormánya, valamint a törzs hátsó része fekete volt, Allmenröderé ugyanott fehér, Wolffé zöld, az enyém pedig sárga. Így lett hát mindenki különböző. Én sárga dragonyosként kaptam ezt a színt. A földről és az ellenfél szemszögéből az egész szerkezet vörösnek látszott, mivel csak kisebb részei voltak más színűre festve. Az arras-i védőütközetek résztvevői láthatták rőt madarainkat, s elégedetten nyugtázhatták teljesítményünket.

Bizonyára vannak, akik felteszik a kérdést: hogy jutott eszébe egyáltalán Richthofen úrnak, hogy a gépét vörösre mázolja? A franciák egy újságcikkben gyerekesnek nevezték. Az okot azonban máshol kell keresnünk. Amikor Manfred a Boelcke-század tagjaként első sikereit elérte, mindig dühítette, hogy az ellenfelei a légi harc során túl korán észreveszik. Ezért különféle színekkel kísérletezett, hátha láthatatlanná tud válni. Például kipróbálta a földszín-szürkét. Odafentről ez egyáltalán nem látható, ha az adott dolog mozdulatlan. Manfred szomorúan ismerte fel, hogy a levegőben viszont semmit sem ér. Nincs olyan varázsköpönyeg, amivel egy repülő láthatatlanná tehetné magát. Ezért aztán, hogy legalább a társai felismerhessék a vezérgépet, a rikító vöröst választotta. Később az angolok elnevezték Le petit rouge-nak, s még más neveket is kapott. Azt hitték, egy Jeanne d’Arc, vagy valami hasonló nő ül benne. Később már barát és ellenség is tudta, kié a vörös gép. Látványa leírhatatlan lelkesedést keltett a fronton lévő csapataink között, az ellenség viszont sokkal kevésbé rajongott érte. Jól ismert párhuzam a vörös posztóval, amit a bika előtt lengetnek a bikaviadalon, hogy eszeveszett támadásba kezdjen. Ugyanakkor itt ez nem egészen állja meg a helyét, mert az angolok, amint meglátták a vörös masinát, bárányokként futottak szerteszét. Így az arras-i ütközetben elég volt csak megjelennie, s láttára az angolok rögtön elmenekültek a vonalaikból.

Kordokumentumok LIII. - Lothar von Richthofen - Fivérem, a harci pilóta II.

Elszakítva

Idővel az ember sok arcvonalra eljut. Amit most elmesélek, Cambrai-nál történt. Ragyogó időben repültünk fivéremmel kettesben a front felé.

Északon robbanásokat figyeltünk meg. Ahogy közelebb értünk, egy magányos angol menekült éppen a front felett. Máskülönben nem volt semmi látnivaló. Az angol vonalak felett repültünk anélkül, hogy lőttek volna ránk. Keleti szél fújt, ami a légi harcban nagyon előnytelen, mert a küzdelem során erősen elsodorhat. Az együlésesnek csupán a támadásban rejlik az előnye. Ez pedig a fegyverzetéből fakad. Ha légi harc közben túl mélyen az ellenséges terület fölé űz a szél, akkor előbb-utóbb eljön az idő, amikor vissza kell fordulnunk, vagyis védekezésbe kell átmennünk. Az együlésesnek, ami csak előrefelé képes lőni, ez igen sorsdöntő, sokak számára már katasztrofálissá vált pillanat! Váratlanul megpillantottunk öt angol együlésest, ahogy nagy magasságból éppen lecsapni készülnek ránk. Én viszont soha nem éreztem mással azt a felsőbbrendűséget, mint amikor a bátyámmal repültem. Így volt ez most is.

Az öt úriember egyelőre nem merészkedett közel hozzánk, hanem a távolból tartott lőgyakorlatot mindkét német repülőgépre. Azután az egyiküknek megjött a bátorsága, és rám rontott. Szűk forduló! S máris mögötte voltam. A támadóból üldözött lett. Az angol megpróbált gyors gépével nyugat felé menekülni. Folyamatos cikkcakk-repülésével nem nyújtott biztos célt nekem. Azután egyszer csak rávette magát, hogy ne védekezzen tovább. Úgy tűnt, a megfigyelője már megsérült, és a masina is „bűzleni” kezdett. Ez egy repülő kifejezés az átlőtt benzin- vagy olajtankra utaló fekete füstcsíkra. Éppen meg akartam adni neki a kegyelemlövést, amikor elakadtak a töltényeim. Mélységes szomorúsággal feladtam a dolgot, és megfordultam. A csata hevében kilométerekre eltávolodtam az arcvonalunktól. Hirtelen félelmetes gondolat hasított belém: Hová lett a négy másik angol és a fivérem? Ám ekkor szörnyűségesen csodálatos kép tárult elém! Az angolok és a bátyám vad küzdelemben forgolódtak egymás körül! A szívem majdnem megállt a rémülettől: a töltényelakadás miatt nem tudtam többé lőni! Ugyanis a fivérem a négy angolt, akik már régóta elvágtak tőle, folyamatosan lekötötte, így egyikük sem tudott utánam eredni! Rajtam volt hát a sor, hogy segítsek. A küzdő felek közé vetettem magam. Az eddig egyetlen ellenséggel elfoglalt angolok váratlanul elszakadtak tőlünk, és hazafelé indultak, pedig még mindig kétszeres túlerőben voltak. Természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy elakadt a lőszerem. Ahogy a fivérem utólag mondta, semmit sem adott volna egyikünk életéért sem.  

Kordokumentumok LIV. - Lothar von Richthofen - Fivérem, a harci pilóta III.

Schäfer megmenti az életem

Békeidőben ezért életmentő érmet adnak. Háborúban vacsorára és egy üveg pezsgőre hívtam meg érte Schäfert. Nagyszerű időjárás, kék mennybolt! Schäfer, én és még két másik úr arra a hírre szálltunk fel, hogy ellenséges repülő tevékenység zajlik a fronton. Mikor odaértünk, először semmit sem láttunk. Ám mégis voltak ott angolok. Ötösével repültek, nagy törzsű kétfedelűeken, mindegyik kétüléses, de sajnos valamennyi túlságosan messze. Ide-oda repkedtünk az arcvonal felett, az öt angol pedig továbbra is távol volt /maradt, a másik oldalon. A dolog kezdett unalmassá válni, mert egyáltalán nem akartak közelebb jönni. Nagyjából háromezer méteres magasságban voltunk, s ekkor észrevettem egy magányos angolt ezer méterrel lejjebb. Gyerünk utána! Ahogy épp elkezdtem zuhanórepüléssel a nyomába eredni, az angol sajnos kiszúrta, hogy veszély fenyegeti, és menekülőre fogta. Immár több kilométerre volt odaát, de még volt esélyem elkapni. Már csak ezerötszáz méterre voltunk a földtől. Az angol azonban, hogy elkerülje a veszedelmet, továbbra is egyre lejjebb ereszkedett. Végül már öt kilométerre távolodtunk a vonalaktól, ezért a harc számomra nagyon kedvezőtlenné vált. Elszakadtam tőle, mert egyetlen lövés a motoromba elég lett volna a kényszerű landoláshoz ellenséges területen.

Nyomott hangulatban, alacsonyan repültem hát én is vissza az arcvonal felé, mikor azt láttam, hogy a korábban észlelt öt angol közül az egyik kiválik a kötelékből, és utánam ered. Továbbra is mélyen „odaát” jártam, még mindig öt kilométerre a fronttól, ezer méteres magasságban. Mindez egy csak előre lőni képes együlésesnek egyáltalán nem volt kedvező felállás. Száguldottam hát az arcvonal irányába. Már az angol is ezer méteren volt, és lövéshez készülődött. Utólag azt kell mondanom: fölöttébb előnyös helyzetből! A távolsággal viszont nem tudott mit kezdeni, ezért nyugodtan repültem tovább. Mögülem, a messzeségből, szakadatlan gépfegyverropogást hallottam. Már kezdtem nagy reményeket táplálni, és magamban így szóltam: várj csak, mikor ideérsz, majd magaddal végzel, ha elakadnak a lövedékeid. S ekkor váratlanul egy reccsenés hallatszott a gépemből! Az egyik fő merevítőt átlőtték. Többé nem voltam képes éles fordulókat tenni, különben a tartószárnyak elszálltak volna. Igazából akkor is le kellett volna zuhannom, ha az angol többé nincs a nyakamon. Ráadásul még mindig három kilométerre voltam a vonalaktól. A pilóta viszont nem ismerheti a kétségbeesést, ezen kívül a legtöbb esetben a veszélynek nem is vagyunk teljesen a tudatában. Így arra gondoltam: vedd fel vele nyugodtan a harcot!

Eközben az angol a lehető legközelebb ért hozzám. A gépfegyverropogás rémítően hangos volt, jelző- és robbanólövedékek röpködtek körülöttem. Én meg csak üldögéltem a sorozatlövések között. Borzasztó! Még mindig nem tüzelhettem, mert az angol továbbra is felettem volt. A veszély ellenére, hogy a tartósíkok leszakadhatnak, éles kanyarba kezdtem, hogy az angol hátába kerüljek. Nyilvánvaló volt, hogy a gépem nem képes elviselni ezt a megerőltetést, mert az voltaképpen már csak egy roncs. Gondolatban már láttam, ahogy a következő pillanatban lángra kapok. Csaknem mozdulatlanul, kiváló célpontként lebegtem az angol alatt. S mit vettem észre ekkor! Az ellenséges gép kigyulladt, mögötte pedig egy német tűnt fel! Schäfer volt az, ahogy a törzs festéséről megállapíthattam! Istennek hála! Bármibe lefogadtam volna, hogy a következő másodpercben lelőnek, vagy elszállnak a tartósíkok. Miután hazaértünk, csak kezet nyújtottam Schäfernek, és meghívtam estére pezsgőzni. Jó, hogy legalább ezt megtehetjük. Ekkoriban, a tizedik légi győzelmet követően a századnál, egy dedikált képet kaptunk a fivéremről. Én ezt éppen három nappal korábban érdemeltem ki. Még aznap délután Vimy-nél lelőttem a tizenegyediket, ami megmutatta, hogy balszerencsém csupán a gép meghibásodásának következménye volt.

Kapcsolat

  • Disciplina Kiadó
  • 7623 Pécs
    Rét u. 45.
  • Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Bejelentkezés

Facebook

Copyright 2015 © Disciplina Kiadó | Minden jog fenntartva.
Scham Industries Duvinet